Amikor Bencze Áron becsukta az ajtót Csapó András mögött, először azt sem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen-e? S bár az első pillanatban forrt a düh benne, ahogy magára maradt, ahogy a lakás visszanyerte a megszokott meghittségét, lassan felengedett a testében lévő feszültség. Hát ez is megvolt, megtörtént – villant át rajta. – Hívjon az ember vendéget a házba, hogyha meg akarja tudni, miként vélekednek róla! A családjáról. Vagy netán azt, hogy milyen semmi ember... Egy pillanatig önmagát keresve még ott toporgott az előszobában, az ajtó mögött, aztán elgondolkozva elindult a konyha felé. Kíváncsi volt nagyon az asszonya véleményére is. Kíváncsi volt nagyon az asszonya véleményére még annak ellenére is, hogy tudta, a felesége nem hallotta a beszélgetés minden részletét, nem vett részt az asztalnál folyó vitában és általában meg tud bocsátani mindent. Mindent és mindenkinek. Mentében a nyitott ajtón át még benézett a nappaliba is, hogy ott van-e még a teríték, de az asztal már csupaszon állt. A felesége, időközben, amíg ő kikísérte Csapót a lépcsőházba, behordott mindent a konyhába, ahonnan már ki is hallatszott, ahogy a víz csorgása, csobogása közben egymáshoz koccannak a kések és villák. Leterítette az asztalterítővel a csupaszon maradt asztalt, megszokásból megigazította az asztal körüli székeket, majd egy pillanatra megállt, kutakodva körülnézett, hogy van-e, akad-e valami más teendője is. Mint mindig, a feleségének köszönhetően minden helyén volt. A lakás a megszokott otthonos melegséget árasztotta már pár perc után is, látszott a gondos kéz rajta, s benne valamiért sosem lehetett érezni az egyedüllétet. A magányt. Még akkor sem, ha valóban egyedül maradt odahaza az ember. Igen, a dolgok rendjéből fakadóan még olyankor is érezni lehetett, hogy nincs egyedül. [caption id="attachment_22581" align="aligncenter" width="1000"] Gerber Pál: Kék, de igazságos[/caption] Ott van valahol mellette a láthatatlan társa, akire számítani lehet, még akkor is, ha nincs jelen ott és akkor, abban a pillanatban. Vagy ott vannak a lányok, akik többnyire a szobájukba visszahúzódva játszanak. És ezt már, csak be kellett lépni a lakásba, rögtön érezni lehetett. Derű és nyugalom érződött a levegőben. Amióta Bécsben laktak, ritkán fogadtak látogatót. És ez most, épp azoknak a ritka pillanatoknak az egyike volt. A lányok, amikor aznap reggel meghallották, hogy vendégük érkezik, meg is lepődtek. Nem tudták elképzelni, mit jelent a vendégség. Eddig azt tapasztalták, hogy a család önmagában létezik, önmagától teljes, de hogy van olyan esemény is, amikor valaki idegen érkezhet a házhoz, s az le is üljön az asztalukhoz, ott ebédeljen, ilyen még nem fordult elő náluk! Főleg a kisebbik lány, Ulla csodálkozott. Később, már az asztalterítés közben is, mindegyre rájuk kérdezett. – Miért jön? Ki hívta, és mit akar? – Otthon nincs mit ennie? – És mi az, hogy barát? És mi az, hogy vendég? Hol volt eddig? Máskor is jön? Rá is kellett szólni Csapó érkezése előtt, s visszaparancsolni a szobába, azzal az utasítással, hogy amíg a vendég ott van, nem szabad kérdeznie. Semmit. Az már csak ráadás volt Ulla számára, hogy a felnőttek az egész ebéd alatt valami furcsa módon beszélgettek. Amit ő nem értett. Mintha szándékosan tennék. Pontosan úgy beszéltek, mint ők, amikor németül beszélgetnek, és látszott rajtuk, hogy értették egymást. Ez számára egyenesen megdöbbentő volt. Hogy a németen kívül más nyelven is lehet beszélni, vannak szavak, amelyek nem németek és értik egymást, ez kibírhatatlan volt. És ráadásul, valahányszor csak megszólalt, rögtön leintették. Rengeteg kérdés halmozódott fel benne, s most, ahogy hallotta, hogy az apja becsukta az idegen férfi után az ajtót, először ő, majd mindketten kidugták a fejüket az ajtórésen át. Aztán rárontottak az apjukra. Ulla fel is csimpaszkodott rögtön az apja karjaiba, Anna pedig a szabadon maradt kezét szorongatta: – Honnan jött és ki ő? – kérdezte most már Anna is. – És miért beszéltetek olyan hangosan? A vendégek hangosan beszélgetnek? – kérdezte. Ettől el is komorodott rögtön a Bencze Áron arca, mert eszébe jutott, amit felejteni akart. – Romániából jött, ahonnan mi is, amikor te még kicsi voltál – mondta. – És mit akart? És miről beszéltetek? – faggatta Ulla is az apját. Az arcát az apja arcához simította. – Máskor is itt fog enni? Neki nincs anyukája, aki főzzön? – Apu, Te haragudtál erre a bácsira? – vette vissza a szót Anna, a nagyobbik lány is. – És mi az, hogy sors? – Te mit kérdezel? – nézett rá a lányára. Németül beszélgettek, s most, hogy a lánya magyarul ejtette ki a szót, s kérdezett rá a szó jelentésére, ez teljesen megdöbbentette Bencze Áront. Tulajdonképpen először föl se fogta, hogy mitől lepődött meg, aztán váratlanul fölismerte azt is, hogy mitől és miért. A lánya magyarul és tisztán, érthetően ejtette ki a sors szót. Elcsodálkozott. Rácsodálkozott a lányára, babonás volt, ez volt az egyik legfontosabb szó az egész beszélgetésükből, miért ezt a szót ismerte fel és jegyezte meg a lánya? Megdöbbenve letette a kisebbik lányt a földre, majd rájuk szólt: – Na, nyomás vissza a szobába – mondta –, apa kell gondolkozzon. – Mit jelent az, hogy kell gondolkozz? – kérdezte Ulla. – És miért kell gondolkoznod? Miért nem játszol inkább velünk? Először még válaszolni is akart, de aztán rájött, hogy mindazt, amit kérdeznének majd, úgysem tudja megválaszolni. Vagy ha igen, akkor olyan dolgokról is kell beszélnie, amit ő maga sem ért. Amiről nem akar beszélni. – Tűnés – mondta nagyon komolyan és morcos arcot vágott, összeborzolta a haját s tömött bajuszát is. – Apa haragszik! Aztán összehúzta nemcsak a szemöldökét, a homlokán a ráncokat is. – A bácsira? – kérdezte Ulla. – A bácsira! És Rátok! Mindenkire! – Én is haragudtam – mondta Ulla mit sem törődve az apja szavaival –, úgy beszéltetek, hogy én nem értettem semmit. Ti, hogy beszéltetek? És miért beszélt úgy a bácsi? Honnan voltak azok a szavak? – Magyarul beszélt – szólt rá kioktatóan németül a húgára Anna –, azok apa és anya egykori, otthoni szavai. Olyan szavak, amelyen itt nem szabad, vagy csak suttogva beszélni! Az ágyban – tette hozzá. – Te mit mondasz? – nézett rá a lányára elhűlve Bencze Áron. – Én mikor mondtam, hogy ne beszélj így? – Anyukámnak mondtad. Emlékszem. – Emlékszel? Méghogy emlékszel? Ki sem látszol a földből, mi az, hogy emlékszel? Mikor mondtam? – Rég! – Mikor rég? – Amikor megszületett Ulla! A régi lakásban. Ott, ahol először laktunk Bécsben, miután eljöttünk. Azt mondtad, anyukámnak: „No fiam, itt csak németül fogunk beszélni.” És azután, amikor mi hallottuk, csak németül beszéltél. – Most rögtön menjetek be a szobába – mondta Bencze Áron. – Azonnal. Ne is lássalak! Egyiket se. Most már valóban dühös volt. Nem tudott mit kezdeni magával. Nem tudta azt se, mit kellene tennie, új, meglepően új volt a helyzet, amelybe került. Egyáltalán soha nem is számított rá! No, nézz oda, mi kerekedik ki ebből! – gondolta. – Befele! – szólt rá a lányokra, akik durcásan lestek ki az ajtón. Időt sem hagyva a tiltakozásra becsukta az ajtót, megfordult, átment a szobán, várakozón nekitámaszkodott a konyhaajtónak. Nem szólalt meg. Kíváncsi volt, mikor veszi észre és mit mond majd a felesége, de amikor látta, hogy nem figyel fel rá, rákérdezett. – Na, mit szólsz? És anélkül, hogy választ várt volna, folytatta is: – Meghívjuk magunkhoz, idejön és kioktat. Hát ez nem semmi. Várta a felesége válaszát, de amikor látta, hogy az hallgat, folytatta: – Nem tudja a legalapvetőbb dolgot sem. Nem ismeri a gyermeki lelket, hogy a gyermekek egymás között nem különbözni, hanem hasonlítani akarnak. Nem különbek, nem mások akarnak lenni, hanem hasonlóak! Nem elkülönülni akarnak, hanem azonosulni. Az eszelős! A felesége a válla fölött mosolyogva visszanézett rá. – Ne dühöngj – mondta –, hisz még gyermek ő maga is. Az álmai beszélnek. Majd megtanulja ezt is. És mást is. Mindent. – Az álmai beszélnek? Egyszerűen csak hülye. Az. – Amikor majd az első, önálló keresetét költi, akkor majd másképp fog látni mindent. És másképp fog beszélni is! Az álmai nem szembesültek a való élettel... Ő még csak most tanulja a sorsot. – Akkor is! Mi köze hozzá, hogy én miért és milyen nyelven beszélek a lányaimmal? S most már teljesen feldühödött: – Te tudod mit mondott a lányod?! Így mondta, a LÁNYOD. Mert miközben ő a kisebbik lányt tutujgatta, babusgatta, a felesége – talán éppen azért, hogy óvja a nagyobbik lány érzelmeit a sérüléstől – minden megnyilvánulásában, megszólalásában Annát védte. – Mit? – Hogy én megtiltottam, hogy magyarul beszéljen! – Mit beszélsz? – komorodott el most már valóban Bencze Anna arca! – Hogy én megtiltottam, hogy magyarul beszéljen. És Bencze Áron most már szóról szóra elmondta, amit pár perccel korábban mondott a lánya. Először azt, hogy a régi lakásban, talán amikor Ulla megszületett, azt mondta neki: „No fiam, mostantól csak németül szabad beszélni.” Majd azt, hogy a magyar a lánya szerint „az egykori, otthoni nyelv”. És… De amikor idáig jutott a gondolataiban, egyszerűen elnevette magát, elszállt a dühe. – És? – Kettőt találhatsz – mondta Bencze Áron. A Bencze Anna keze megállt a levegőben, a víz csorgását nem törte meg semmi. Ebben a pillanatban csak az hallatszott, hogy nem hallszik még a lélegzetvételük sem. Majd biztatón azt mondta Bencze: – No! – Fogalmam sincs! – A magyar az a nyelv – mondta kihangsúlyozva minden betűt –, amelyen mi az ágyban beszélünk. – Hol? – Az ágyban. Részletezzem? – Ne, ne – mondta Bencze Anna. – Pontosan mondd! És most már Bencze Anna is ledöbbent. – Azt mondta: így beszéltünk hajdan, egykor, otthon. A magyar az otthoni nyelv. És így beszélünk mi itt ketten az ágyban. Valami mást várt, de a felesége, Bencze Anna elnevette magát. – És nem igaz? – kérdezte. – Jó, jó, de mégis! Hisz végül is igaza van. Nemcsak anyanyelvünk, a szerelem nyelve is. Hát nem szép? – Az – mondta most már nevetve Bencze Áron! A legszebb és legcsodálatosabb! – S akkor? – Gondolkozz – mondta nevetve Bencze, s ha majd rájössz, szólj nekem is. – Talán beszélnünk kellene előttük magyarul is? Majd: – Visszatérve Csapóra, ide a lábát többé be nem teszi, az biztos – jelentette ki Bencze Áron. – Gondolod? – Igen. Lőrincz György