Recept: amit a kamránkban, pincénkben találunk, nézzük át alaposan. Ha kezdő szakácsok vagyunk, a válogatáshoz kérjünk segítséget egy tapasztaltabbtól. Az alapanyagok legjavához adjuk hozzá merszünket: ami hiányzik, azt kérjük és fogadjuk el másoktól. Kavarjuk kalákában csomómentesre, majd töltsük tepsibe, és higgyük: valami jó fog kisülni belőle, amiből másokat is megkínálhatunk. A recept beválik akkor is, ha úgy tűnik, a kamrában semmi nincs, ami táplálékul szolgálhatna. Valami hasonlóról szól az a történet, amit nem tervezett meg a Caritas, az egyik projektjéhez jött „habként a tortára”, csak úgy magától, mint a kegyelem. Iránytű a munka világába – ez a címe annak a kezdeményezésnek, amelyben mentorok szegődnek olyan fiatalok mellé, akik szeretnének jobb sorsot, de körülményeik ezt nem segítik. Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Gyergyószentmiklóson egy férfiből és nőből álló mentorpár tartott előadásokat iskolákban, biztatta a fiatalokat, hogy szabad hinni álmaikban, keresett vállalkozókat, akik pártolókká váltak, vállalt egyéni beszélgetéseket és támogatást akár abban, hogy a fiatal elvégezze az iskolát, akár abban, hogy a gyermekotthonból kikerülve önálló életet kezdhessen. Bevallom, első hallásra ezt a projektet én a lehetetlen küldetések közé soroltam, távolságtartással szemlélve… mígnem arra kértek, hogy találkozzak a fiatalokkal, beszélgessünk, és ebből készüljön el az a kisfilm, amely a fiatalokat lépésre biztatja, a támogatóknak, vállalkozóknak köszönetként szolgál. „Gergő, Zsanett, Kata, Linda, Zsóka – fiatalok, akárcsak te. Különbözőek, mégis közös bennük az, hogy vannak céljaik, és akarnak tenni azok megvalósulásáért. Ebben találtak mentorokra a Gyulafehérvári Caritas Iránytű a munka világában program keretében. Akarták, hogy sorsuk jobb legyen, voltak céljaik, és ez tetszett meg pártolóiknak és a vállalkozóknak is, lehetőséget kínálva számukra: lehetsz kiszolgáltatott, de megteheted, hogy sorsodat magad irányítod, keresheted izzadsággal kenyered, de tanulhatsz, és tervezhetsz magadnak jövőt, másoknak otthont” – így kezdődik a kisfilm, melynek minden szava igaz történet. Igaz történet, amely olyan fiatalokat mutat be, akik nem tehetnek arról, hogy szegény sorsba születtek, hogy van köztük olyan is, aki kiskorától édesanya nélkül él, s mint a vándormadár, került egyik helyről a másikra. A fiatalokkal közösen éltük át a filmezés izgalmait, álneveket használtunk, de mindössze ez, a név volt hamis a filmben. Minden más őszinte, tiszta szándékkal akarva példát mutatni, hogy másoknak is jobb legyen. Ahány fiatal, annyi történet arról, hogy honnan jön, és a mentorálási időszak alatt meddig ért el. Egyikük, aki az Antónia nevet választotta magának, így nyilatkozott: „Félénk voltam, vagyis visszahúzódott, s most úgy érzem, hogy bátrabb lettem. Munkám van már több mint egy fél éve. Igazából már a paradicsomlevest is el tudom készíteni, a fuszulykalevest is, s megtanultam palacsintát, nagyon jó palacsintát csinálni.” Antónia gyerekkora nem tartozik az átlagosok közé, otthonban élt, nem családban, akárcsak testvérei. Nagykorúvá válva önálló életet kellett kezdenie, de Antónia szavai szerint „azt hittem, hogy nincs olyan, hogy segítség”. Benedek Alexandra pszichológus lett a mentora, és az egyéves közös munka során érték el, hogy Antónia bátrabb lett, talált munkahelyet, mely háromváltásos ugyan, de több benne az öröm, mint a fáradtság. Lakást is sikerült bérelni, melyben elkezdődött az álmodozás, hogy milyen is lesz a jövő: „Van egy nagyon jó munkahelyem, itt fogok dolgozni mindig, a testvéreimet pedig kihozom, és bizonyára lesz családom is, egy lányom vagy egy fiam… és egy hűséges férjem.” Úgy tűnt, Antónia talpra állt, csak akkor vált ez kérdésessé, amikor Alexandra kérdezgetésére kiderült: ő bizony a fizetéséből készételt vesz, s ha szűkebb a pénz, hideget eszik, mert főzni nem tud. Csoda-e, ha nem elég a pénze? Ki kellett volna megtanítsa főzni? Ki taníthatja meg őt mihamarabb? A hibáskutatásból megoldáskeresésre váltó mentor, Alexandra kollégájával találkozott, Sándor István Isúval, aki udvarhelyszéki idős csoportok vezetőjeként tudta, van egy néni, aki lehet, jó szakácstanító lenne Antóniának. Nem telt el sok idő, és Antónia már Máréfalván volt Magda néni konyhájában. Az idősödő asszony, akinek három gyermeke és nyolc unokája van, férje halála után bezárkózott, aztán résnyire nyitott a lehetőségek felé. „Hiányzik a társ, keresem a feladatot, szeretem a közösségeket” – így mondta beszélgetésünkkor. Ő volt, aki benevezett a Fuss a neki! programba, futott laptopért az óvodának, ahol dada volt, aztán futott kályháért, hogy a máréfalvi közösségi házban tanulhassanak főzni a helybéli fiatalok. A felkérésre, hogy Antóniát főzni tanítsa, saját konyhaajtaját nyitotta ki, s jókat főztek, ettek, a kuktának még hazavitelre is csomagoltak. Magda néni nem csodálkozott, hogy a fiatal nem ért a konyhai praktikákhoz, mondta, ő családban nőtt fel, de édesanyja olyan serény asszony volt, hogy amíg a gyermekek felkeltek, az étel már készen volt. De később bepótolta a tudást, s tanít is, mert értékeli azt, aki a fiatalokkal foglalkozik… mármint azokkal, akik elfogadják a segítséget. „Antónia nem akar elkallódni. Hányavetett családból jön, de közvetlen és közlékeny. Volt, hogy úgy eltévelyedtünk más témákban, hogy a főzésről meg is feledkeztünk. A beszélgetés közöttünk soha nem akadt el.” Antónia fogadja és köszöni az útbaigazítást, és minden új étel, amit ő készít bátorságát gyarapítja. Magda néni is profitál az együttlétekből, örömmel tanít, állítva „fontos átadni, amit tudunk, és abból annyit, amennyit elfogadnak”. És tanul is, hitét, tartását és fejhajtását fejleszti: „Nagyon sok alázat kell a fiatalokhoz, egyébként elveszítjük őket.” Antónia kijárta a szakácsiskolát, most a cukrászatot studírozza. A szabadnapokon Magda nénivel süteményeket készítenek, majd lesz torta is, testvéreknek az ünnepekre. A hozzávalókról már van fogalma, és amije hiányzik, azt meri másoktól kérni. Hát így születtek egy mentorprogram során életízesítők, és így lett az a recept is, melynek sikere az akarásban és a találkozásokban rejlik. Ők már tudják, hogy van olyan, hogy segítség. Van recept, mely beválik akkor is, ha úgy tűnik, a kamrában semmi nincs, ami táplálhatna.

Balázs Katalin