borús égbolt
Bartóki szép
Aznap este ketten vagyunk kitéve az utcára, bár ketten lenni bakternek nem szokás a völgyben, fölöttébb indokolatlan nagyvonalúság két szál férfit kihelyezni sötét, sejtelmes éjszakába, amikor talpig-csontig férfiúból, vagyis neszező sejtelmekkel, huhogó baglyokkal, szellemjárásokkal, rejtőzködő zsivánnyal szembenézni kész példányokból alig marad otthon, mert németbe, mert spanyolba, meg istennyilába, nem tudom, hova, alig marad belőlünk, fogy a völgy, mintha lopnák, de hát mindenki megérti, társadalmi, hogy is mondjam, létbiztonsági kényszerűség két bakterre bízni legalább a jelent, mert a jövőnek annyi, a múltat pedig szemünk előtt szépen lesöpörik, igaz is, hol van az az idő, amikor a múlt fölött bütykös akáckaróval a kézben sort bakterkedünk, mert egyszer csak azon kapjuk magunk, hogy előbb döntögetik, majd viszik darabig Kornis grófék márványemlékeit az arisztokrata temetőből, hogy konstatáljuk, el is viszik mind, úgyhogy lopni az éjszaka függönye mögött momentán nincs mit, viszont a megörökölt birtoklási ösztönünknek, mondjam, szociál-pszichológiai érzékünknek köszönhetően mégis megnyugtató, ha azt gondoljuk, dehogyis nincs mit, jó érzés hát bakterkedni alszegen és felszegen, közhasznúságunk nyilvánvaló, sajnos, leányt se lopnak manapság, mint akkor, amikor hosszú bütykös akáckaróval megőriznénk a gróf Kornis hagyatékot, de nem őrizzük, mert látunk holdvilágban szép leányt kendervászon pendelyből kivetkőzni, hogy akkor mik vannak, mit mondjak, oda a vidéki erotika, és akkor tudjuk, mert nem árt tudni akárkinek, hogy a vidéki éjszakák nagyon sötétek és közönségesek, feltéve, ha nincs mínusz húsz alatti fagy, mert ha mínusz 21-ben kell nekünk meglesnünk a szalonnára, fagyos kolbászra eljáró zsiványt, akkor könnyű dolgunk van, recsegő hidegben tiszta az ég, recsegnek a csillagok, tele a völgy holdfénnyel, zsivány, megállj, látlak!, de nem, ilyen langyos őszi éjszakában nem látunk senkit, csak alig valamivel éjfél után látjuk Zombit az utcán bizonytalanul álldogálni, holt részeg vagy, menj haza, mondjuk Zombinak, talán csak a tömény setétség támasztja meg, mondjuk ismételten, menjen haza, ha nem, akkor visszük, majd amikor visszatérünk, egyezek meg szintén bakterkedő kollégával, szaladunk egy kört az alszegen, beveszünk két deci Unikumot a nonstopban, ahol már éjjeli filmre se vevő két agglegény, jövet Zombi ott áll, ahol hagyjuk, hallanunk kell, hogy Zombi furulyál, bartóki szépet furulyál, és már cseppet sem részeg, mert akkor nem furulyálna, de miért ilyen lassút, nem értjük, amikor abbahagyja, mondja valakinek, gyere már közelebb, hadd öleljelek meg, inkább táncolok neked egy lassút, mondja tán a szökött menyecske, vagy mi, nem is menyecske, hanem egy őzbak, Zombi szót fogad, fújja, elképesztő, hogy az ember- és állatvilágban mire képes a megélhetési ösztön…
Lokodi Imre
.jpg)
.jpg)
