Zugtáncosok a Duna-szoros sziklás peremén Október 1–12. között szervezték meg a XIV. Resicabányai Magyar Napokat, amelyen ismét képviseltette magát Hargita megye. Az Összetartozunk közösségépítő program részeként a Zugtánccsoport már korábban is vendégszerepelt a Krassó-Szörény megyei Resicabányán a Magyar Napok rendezvénysorozat meghívottjaként, idén újfent hivatalos volt a resicabányaiak körébe. Az úti cél adott volt, a táncosok a környéken is szétnéztek, s hűséges krónikásuk most néhány élményt elevenít fel. Több mint ezer kilométert tettünk meg oda-vissza autóbusszal. Bár a végcél Resicabánya volt, Orsovára is ellátogattunk, a Vaskapu-szoroshoz, az erőműhöz, Boksánbányára is eljutottunk. A látottak hol felráztak, megrendítettek, hol elkeserítettek; a monumentális természeti csodák, a pompás látvány, az emberi tettvágy és leleményesség eredményei, a kiemelkedő műszaki teljesítmények megdöbbentő légszomjjal fenyegettek, s a csodálat felemelő érzését még a lépten-nyomon tapasztalt nemtörődömség, szervezetlenség, hanyagság jelei sem tudták eltompítani. De mindezt feledtette a resicabányaiakkal való találkozás, az előadásra való készülés, a próbák izgalma, a néptáncelőadás sikere, a közös ünneplés. S az üzenet, melyet a Zugtánccsoport a resicabányai szórványmagyaroknak átadott: nem vagytok egyedül. A Szent Koronának volt az otthona A Cserna torkolata melletti Orsova történelmi helyszín, rómaiak, kunok, magyarok, bolgárok, törökök, románok ittlétének jelei termékenyítik meg a gondolatot. Egymást tépve vagy éppen egymás mellett békésen megférve éltek itt a nációk, a térséget uralta még a Német Lovagrend is, s persze a magyarok, törökök, császáriak, ám mostanra csupán egy gazdája maradt. A Szent Koronának is négy esztendeig volt az otthona. A világosi fegyverletétel után Szemere Bertalan, a Magyar Királyság második miniszterelnöke a gondjaira bízott Koronát és a koronázási ékszereket 1849. augusztus 23-án Orsova mellett, a Cserna torkolata alatt magasló Allion-hegy tövében, a Habsburg és Oszmán birodalom közötti senki földjén ásatta el. A bécsi udvar mozgósította embereit a Korona kézre kerítése érdekében, félve, nehogy azt a magyarok Bécs ellen felhasználhassák. Nagyarányú nyomozás indult, tanúvallomások begyűjtése. Rekonstruálták Szemere útját, végül kikövetkeztették, hogy az ereklyéknek Orsova közelében kell lenniük. Orsova és Mehádia között minden gyanúsnak tűnő helyet felástak, átkutatták a barlangokat, még az orsovai templom padozatát és falait is átvizsgálták. Mindhiába. Végül a bevált módszer következett, az információért egy besúgót küldtek a londoni magyar emigránsok közé. Az események bizonyítják, a besúgó jól működött. Az ásatások negyedik napján, 1853. szeptember 8-án egy román nemzetiségű magyar határőr megtalálta a kincseket őrző vasládát. A bécsi udvar hadigőzössel szállíttatta a kincseket Budára, ahol látványos ceremónia közepette, tüzetes vizsgálat után valamennyinek valódiságát hitelesítették, majd három napra közszemlére tették ki. A helyre, ahol a Koronát megtalálták, Ferenc József emlékkápolnát építtetett. A Korona-kápolna ma víz mélyén fekszik, mivel az óvárost a román–jugoszláv közös beruházásként épült Vaskapu I. vízierőmű részeként 1970-ben elárasztották. A nonkonformista, modern vonalúnak nevezett orsovai római katolikus templom falán 2004-ben avattak fel egy márványtáblát, mely a Szent Korona történetének e településhez kötődő részletére emlékeztet. A Vaskapu Múzeumban csupán egy fakó fénykép meg egy kissé zavaros magyarázó szöveg mindennek a mementója. Decebal hétméteres orra „Hej, Dunáról fúj a szél, / szegény embert mindig ér, / Dunáról fúj a szél” – visszhangzik bensőnkben a népdal, miközben nagy motorzaj közepette száguldunk a világ talán „legnemzetközibb” folyóján, a Kis-Kazán-szorosban. Idegenvezetőnk s hajóskapitányunk büszkén mutogatja a látnivalókat, s ki tudja, hányadikok vagyunk azok sorában, akiknek leereszkedő mosollyal magyarázza, hogy éppen eleget dolgozott eddig, illetve dehogy: volt alkalmazásban mint határvédelmi rendőr, s most már csupán a turisták kalauzolásával, sétahajókázással foglalkozik. Persze a kirándulás után valósággal ki kellett könyörögni tőle a vízitúra ellenértékét igazoló számlát. Amúgy az egész térségre jellemző a számlaírást elutasító magatartás, betegesnek tűnő ellenérzéssel, felháborodással avagy csupán nemtörődöm vállrándítással utasítja vissza a számlák kiállítását a vendéglősök, panziósok, a turizmus szférájában ténykedő különböző szolgáltatók legtöbbje. (Ezért kellett egy éjjel Resicabánya helyett, a tőle 20 kilométerre lévő Boksánbányán megaludnunk.) Míg a magyar emlékek a Duna meg a felejtés süllyesztőjébe kerülnek, Orsova mellett apácakolostor épült, s egy sziklatömb Decebal grandiózusnak képzelt portréjává alakult. Az alpinisták által vésett-faragott szobor 40 méter magas, a kardjába dőlt dák uralkodó orra több mint 7 méter, a félkész s már a szelek által rongált alkotás messziről kivehető. Egy, a leggazdagabb románként emlegetett, szekuritátés és korábban vasgárdista-múlttal vádolt üzletember pénzelte az emlékgyártást, amely pénzhiánya, s végül halála miatt maradt abba. Kissé elgondolkoztató számunkra, hogy itt a Duna-parton eléggé lazán kezelik a hatályban lévő törvényeket és rendelkezéseket, amelyek szigorúan rendszabályozzák, éppenséggel tiltják az építkezések legtöbbjét folyó- és állóvizek árterületén, ráadásul partján. Az itteni szállodák, vendégellátók és lakóházak, villák többsége meg történetesen a Duna partjára került, hogy a pihenésre vágyó tulajdonos és vendégei az erkélyről, verandáról horgászhassanak vagy csak egyszerűen a folyóba lógathassák lábukat hűsülésként. De sebaj, lelkesedésünket nem lehet lelohasztani, a Duna két partját szorosan szegélyező meredek sziklafalak, pompás hegyoldalak, emléktáblák, a csodálatosan hömpölygő víztömeg teszi felejthetetlenné. A régi zuhatagos Dunát hiába kutatjuk, az már a múlté, a folyamot megszelídítette az ember. Hiába keressük itt a duzzasztás miatt mélyen víz alá került Széchenyi-utat is a görögök által Klisszurának nevezett vidékén, csak messzebb, Lászlóvára felé haladva maradt meg egy szakasza (felette ott áll a mai napig is az óriási méretű Baross-emléklába). Idáig azonban nem jutottunk el, viszont megtekinthettük a 2000 éves Tabula Traianát, ami Traianus császár sziklába épített útjának állít emléket a szerb oldalon. (Így hát Szerbiában is voltunk, s útitársaim többségének telefonján „átállt” a helyi idő, s eredeti mobilszolgáltatójukat csak néhány óra múltán „látták viszont”.) Korábban a római út párkánya falába vésett fülkében állt a Traianus-tábla, a duzzasztás után azonban kivésték és egy vízszint feletti sziklában helyezték el (az út persze talán örökre víz alá került). A római táblával csaknem átellenben lenne a Széchenyi-emléktábla. Mondom, lenne, mert az óriás méretű, magyar nyelvű emléktábla a Vaskapu-erőmű megépítésekor a felduzzasztott víz alá került. A Széchenyi emléke előtt tisztelgő, 1885-ben a Magyar Építész-Egylet által elhelyezett táblát a román hivatalosságok nem emelték meg, mint azt a Tabula Traiana esetében a jugoszlávok megtették. Rossz szájízzel jegyzem meg, hogy 2005-ben a Gróf Széchenyi Ödön Magyar Hajózási és Yacht Egylet a víz szintje felett kevéssel egy kis méretű, de az eredeti tábla szövegével megegyező szövegű táblát helyezett el, aminek azonban – megint egy ismert jelenség – hamar nyoma veszett. A legutóbbi emléktáblát az eredeti tábla közelében 2018-ban avatták fel. A nagy méretű, közel 4 x 3 méteres, 600 kilogrammos, magyar, román, angol nyelvű plakettet székelyudvarhelyi alpinisták szerelték fel a sziklafalra a vízszint feletti 3 m magasra. S ha már itt voltunk, egy jó pihenés után a Ciucărul Mare nevű Duna feletti magaslatra is felkapaszkodtunk, a Duna-szoros sziklás peremére, ahol a fantasztikus látvány mindenkinek elővarázsolta zsebéből a most leginkább fényképezésre alkalmas szerkentyűket. Mert a fordulatos napok és helyszínek azonnali megörökítést, szelfiket és csoportképeket követelnek. Resicabányai összetartozás Végül a resicabányai impozáns méretű városi étkezdében találkoztunk a Platanus Kulturális Egyesület tagjaival, az itteni magyar emberekkel, gyermekeikkel. Szüreti bálra voltunk hivatalosak, a Zugtánccsoport székely népviselete, parázs tánca, a közös éneklés aztán igazán felhevítette a hangulatot. Vajdaszentiványi, sóvidéki és felcsíki táncokkal ismertette meg közönségét a Hargita megyei csapat, s a lelkesen tapsoló nézősereg végül tevőleges részévé vált az előadásnak, a táncosok maguk közé szólították a szemlélőket, s a közös táncnak alig akart vége szakadni. Nem tudtunk egyebet vinni a szórványba rekedt feleinknek, csupán a népdal, népzene, néptánc lélekemelő és magasztos hangulatát, a közös múlt meg a meggyőződésünk és érdemünk szerinti jövő együtt tartó bátorító ösztönzését. Az együttlétet ünnepeltük mindannyian, a szemekben vidámság csillogott, az ugrós, szökős csárdás ritmusa pergő, a körtánc egyneműsítően elragadó volt – a hangulat emlékezetes maradt. Örömmel fogadták a resicabányiak a székelyek ajándékát, mást nem is kívántak. Erre a jelzésre volt szükségük, hogy számon tartják őket, hogy nem feledkeznek meg róluk. És valójában ez is a Hargita Megye Tanácsa által már idestova tíz esztendeje kezdeményezett Összetartozunk közösségépítő program célja: a szórványban élő magyarság megmaradásának, fejlődésének támogatása. Mindebben méltó társra és szövetségesre lelt a Zugtánccsoport tagjaiban, akik az azonosságtudat, a hagyományőrzés, a nemzeti hovatartozás megőrzésének és megerősítésének nemcsak lelkes hirdetői, szószólói, de szorgosan cselekvői is. Még sok-sok elkötelezett cselekedetet, kitartó munkát, egymásra figyelést kíván nekik, s a Hargita Megyei Tanácsnak további példamutató támogatást kíván hűséges útitársuk, krónikásuk,

Szatmári László

A közös táncnak alig akart vége szakadni