tiszta égbolt
Bivalycsorda Homoródmentén
Borongós, esős napon érkeztünk meg Homoródkarácsonyfalvára, a falu határában egy bivalycsorda legelt, most láttam először ilyen közelről ezt a gyönyörű fekete haszonállatot. Közel menni nem mertem, de mint utóbb kiderült, jól is tettem, hiszen azt tartják a bivalyról, hogy félénk állat, csak a gazdájával barátkozik meg igazán, az idegeneket nem kedveli.
Ritkán lehet Székelyföldön bivalycsordát látni, nagyon örültem hát ennek a hirtelen elénk tárulkozó látványnak, a felnőtt egyedek között több borjú is legelészett, őket talán meg mertem volna simogatni, de büszkeséget és tiszteletet parancsoló tehenek vették körül őket, így hát az út széléről, tisztes távolságból figyeltem őket.
– Most ez az egy csorda van a faluban, de valamikor a helyiek többsége bivalytartó gazda volt. Nekünk is volt bivalyunk, és gyermekkoromban nemcsak a tejéért, hanem igavonó szerepe miatt is tartottuk. Én még ültem bivalyos szekéren, sőt emlékszem, egyszer egy nyári napon a kimelegedett állatok szekerestől a vízig rohantak, irányíthatatlanná váltak, annyira kitikkadtak – mesélte az egyik helyi vendéglátónk.
A további beszélgetésből kiderült, hogy a mai gazdák főként zsíros tejéért tartják a bivalyt, szekér elé már nem fogják, s bizony a turisták számára is érdekes és közkedvelt tevékenység a bivalycsorda megfigyelése.
– Jöjjön vissza nyáron, amikor a melegtől felhevült állatok a mocsaras, vizes helyekre húzódnak és ott dagonyáznak. Igazán rendkívüli látvány, ahogyan ez a nagy állat nyakig fekszik a vízben és élvezi a hűsülést – tanácsolta kísérőnk.
– Mindenképpen szeretném látni – válaszoltam.
Közben eleredt az eső, és a csorda is mozgolódni kezdett, őket azonban nem az időjárás zavarta, csupán napi útjukat folytatták tovább, reggeltől estig a falu határában bóklásznak, később mi is láttuk még őket, de már a település másik végében.
Pál Bíborka
