Mexikóvárosban rengeteget lehet és érdemes bóklászni, beszippantva és élvezve a hangulatát, mely egyszerűen elbűvölő. Persze vannak kényelmetlen pillanatok, akár a sok katonára, rendőrre, akár a tüntetőkre gondolunk, de egészében, turistaként jó ott lenni. És legtöbbször az volt az érzésem, hogy ezt az ott lakók is alapjában így érzik. Sok mindent láttunk, de csak arról írok, ami megragadott. Tetszett a Zocaló közelében álló Tenocstitlán emlékmű, az ősi főváros és az aztékok tiszteletére emelt szoborcsoport – bár stílusa kissé a szocreáléra emlékeztetett, mégis a téma megakadályozta, hogy annyira durva és céltudatosan propagandaízű legyen. Aztán visszatértem nappal is a Palacio de Bellas Arte épületéhez, és újra felidézem itt is, mert nemcsak a szépségéért említésre méltó. Tervezői ugyanis Adamo Boari (1863–1928) olasz és Maróti Géza (1875–1941) magyar építész. Ez utóbbinál azért állok most meg, mert itthon talán sosem került a megfelelő helyre. Igazi világpolgár volt, aki ezzel sajnos leginkább a „magyar sorsot” példázza. Külföldön megbecsült építészként dolgozott, híres volt, komoly munkákra kérték fel, míg itthon, Magyarországon inkább csak elvétve kapott belsőépítészként és épületszobrászként megrendeléseket. Dokumentálhatón e Szépművészeti Palota belső terének tervezője is. Melyben a nézőtér feletti korong alakú, háromrétegű üveglemezekből rafináltan formált szecessziós alkotást is Maróti még Budapesten, Róth Miksával együtt tervezte, és a maga korában a világ legnagyobb ilyen jellegű műve volt. A magyar fővárosban kivitelezett, darabokban ládákba csomagolt tabló hajón érkezett a tengerentúlra. Az ő nevét fémjelzi a színházépület tetején lévő szoborcsoport, és az előcsarnok terve is, melyet Körösfői-Kriesch Aladár közreműködésével készített. A nézőtér kristály-mozaikfüggöny üvegfestményének terve szintén Marótit dicséri. Ezt a még ma is egyedülálló üvegfüggönyt, amely a második világháború kitörése miatt már Amerikában készült, a nyugati szakirodalom már csak Tiffany nevével illeti. Ez is magyar sors. Az épület különlegességei közé tartozik az a tény is, hogy a két legfontosabb tervező és kivitelező sosem látta készen. Mexikóvárosban már 1551-ben egyetemet alapítottak – Real Universidad de México –, azaz hagyománya van a tanulásnak. Ma ennek helyét a Mexikói Autonóm Nemzeti Egyetem (spanyolul Universidad Nacional Autónoma de México, rövidítése UNAM) vette át, de a különböző szakok sokfelé szétszórtan helyezkednek el a városban. Ez Latin-Amerika legrégibb és a hallgatók létszámát tekintve egyik legnagyobb állami egyeteme, egyben a kontinens legelismertebb egyetemei között tartják számon, és világviszonylatban is benne van az első százban. Az 1910-ben alapított új, modern, ősi mintákkal díszített épületegyüttes nagyságát lekörözi a körülötte elterülő hatalmas sima zöld terület. Érdekes volt Mexikó Antropológiai Múzeuma –1964-ben nyitották meg –, modern, esőerdőt idéző oszlopos belső udvarral megépített épület- és természetesen az anyaga is. Itt található a prekolumbiánus kor legtöbb és legfontosabb emléke. A gyűjtemény határozottan impozáns, és nekem többet jelentett a fellelt épületeknél, amelyek mindig ridegek, személytelenek voltak. A múzeum néha kifejezetten ijesztő szobrai, faragással gazdagon díszített falrészletei, az 1790-ben megtalált, 22 tonnás, bazalt, korong alakú azték napkő, melyet sokáig komplex naptárnak gondoltak, mert az éves időtaglaláson kívül a rítusok időpontjáról is eligazítást ad és egy 52 éves körnaptárt is magában foglal, sajátos hangulattal töltötte meg a helyet. Élettel telinek tűnt a sok, szépen berendezett helyiség. Szinte elképzelhetővé tette, hogy valamelyik mögül egyszer csak előlép egy komor őslakos, megtudni, vajon miért zavarjuk nyugalmát, és felhívja figyelmünket, hogy a jókora faragott korong valójában egy befejezetlen azték áldozati oltár, azaz temalacatl. Ezeken szokták az aztékok bemutatni a kegyetlen emberáldozatot: a kiszemelt személyt, rendszerint rabszolgát vagy hadifoglyot az oltárra fektették, megnyúzták és kivágták a szívét. Így írja le az a tábla, mely a kő mellett található a múzeumban. Többek között ez a szokásuk indítja Benedek Istvánt – aki több kötetben foglalkozott az ősi kultúrák történetével, különös tekintettel az orvoslásra és kuruzslásra –, hogy megkérdőjelezze, szerintem jogosan, az azték kultúra magasrendűségét. Miközben elismeri gyógyítási jártasságukat. Nagyon sok gyógynövényt ismertek és használtak, illetve használnak a mai napig, és sok orvosuk volt. Bár az, hogy mit értünk ezen a fogalmon, magyarázatot kíván. A köre olyan érdekesen széles, hogy felsorolom, mi mindenkit foglalhatott magában: gyógyember, varázsló, látnok, naptárdiagnoszta, sebész, szülész, mindnyájan nemre való különbség nélkül! Különös hatású darabok voltak a sokszor drágakőből vagy agyagból, mozaikkal kirakva készített halotti és egyéb maszkok. Leghíresebb közülük Palenque legnagyobb maja királyának, Pakalnak a halotti maszkja zöld jádeből, de látványos a zapoték denevéristen maszkja is. Bevallom, annyira megtetszettek, ráadásul vonzott és vonz mindaz, amit a maszk megtestesít, illetve az a sokféle értelmezhetőség, ami benne rejlik, hogy hazáig cipeltem egy ilyen maszkot. Csodálatosan megfér egy velencei fekete, aranyozott, strucctollal ékesített maszk és Bajkó Attila egy csodaszép női portréjának szomszédságában, igen nagy harmóniában. A nagy régészeti területek mellett ugyanis, de néha a városokban is, a szuvenírárusok, rendszerint maguk is indiánok, olyasmit kínáltak, ami az ősi kultúrájukból inspirálódott, melynek ez a legszebb és ha jól belegondolunk, szinte egyetlen művészeti oldala. Hasonló érzéseket váltott ki Campechében is a történelmi múzeum. A főváros látnivalóit a Zocaló keleti oldalán található Palacio Nacional (Nemzeti Palota) megemlítésével zárom, mely a mexikói kormány és a gazdasági minisztérium székhelye. Ősét még Cortes építtette az indiánok keze munkájával. Mai formája is műemlék épület, egyik legnagyobb az országban. Nagyon szép, háromszintű árkádos, szökőkutas belső udvarral és galériákkal, grandiózus lépcsőkkel és folyosókkal. A legnagyobb érdeme ellenben az, hogy falait Diego Rivera freskói díszítik. Ezek a képek, ez a stílus és mindaz, amit Rivera megtestesít, nem az én világom. Ám a személyisége, a kapcsolata Frida Kahlóval és a legenda, mely őket övezi, megérdemli, hogy többet írjak róluk.

Albert Ildikó