A szülőföldhöz való viszonyunk minden bizonnyal meghatározza mindannyiunk életét. Van, aki megbékélten, mások lázadozva élik le életüket ott, ahol születtek, ismét mások elvágyódnak, hogy aztán hazavágyódjanak. És vannak olyanok is, akiknek a sorsában azt írták meg, hogy menniük kell. Az már az ő döntésük, hogy visszatérnek-e, és ha igen, milyen lélekkel. Lázár Anna azok közé tartozik, akiknek el kellett menniük. Neki mennie kellett, de a hazavezető út mindig fontos volt számára, és mindig tele kézzel jött. Most ismét hozott. Új könyve, az Időgát. Lövétei memento a Mentor Kiadó gondozásában ezekben a napokban jelent meg. Míg Lázár Anna Lövéte köröpölő című kötete a kiindulás könyve, a gyökereké, az útravalóé, a Honkereső és a Sodródók az útkeresés, a Tűnő idők verseskötete a vívódásé, a most megjelent Időgát. Lövétei memento az otthon levés könyve. „Otthon, az otthoni tájban, nyelvben, viszonyulásokban felszabadultam. Értettem, éreztem a lényeget. Egy gesztusban, egy fél szóban, egy elhallgatásban. Kirobbanó kacagások mögöttes értelmét rögtön felfogtam. Könnyebb és igazabb a lét, ha adott a mindent értés fölénye.” Az ismert gesztusok, fél szavak és sokat mondó mondatok pedig egymás után jönnek elő a szülőfaluban élők vagy az onnan elszármazottakkal folytatott beszélgetések során. Egyszerű, csak a szűk közösségben ismert és elismert embereket és a tágabb, székely vagy magyar közösségben maguknak és szűkebb hazájuknak elismerést kivívott embereket egyaránt megszólaltat Lázár Anna. Vall magáról és lövéteiségéről az egykori osztálytárs, aki megmaradt jó barátnak, volt iskolaigazgató, a családi örökséget vállán cipelő asszony, a harangöntő, a gyönyörű szőtteseket szövő asszony, a maga körül jóságot, vidámságot árasztó Dédi, a 18 gyermeket szült anya, a molnárságába beleszületett vállalkozó, az idegen földön született lövétei, az úri szabó felesége, az intelligens cigányasszony, az innen elszármazott papok, az állatorvos, a mérnök, a fűrésztelepet elindító vadász, a kommunista idők áldozata, akit igazságtalanul ítéltek nehéz börtönévekre, a kevés beszédű művész, és az egyetemi professzor, akinek őse alapítványt tett a tehetséges lövétei diákok javára, és aki részletesen megírt életrajzát bízta Lázár Annára. A beszélgetésekből, vallomásokból pedig sokat tanulhatunk. A könyv előszavában az identitástudatról, a hazaszeretetről olvashatunk, arról, amit mindenkinek éreznie kellene, aki kiszakad otthonról, és annak is, aki mindvégig itthon marad: „Én soha nem is akartam szabadulni attól az erős kötelékből, amit úgy hívnak, székelység. Soha nem akartam sem hangsúlyt, sem szókincset váltani. Vigyáztam arra, ne forduljon ki a szó a számból idegen környezetben. Így helyénvaló. Mert csak az a biztos, ahonnan jövünk.” A kötet betekintést nyújt a falu történetébe, szokásaiba. Egy oktatástörténeti áttekintést szomorú, felkiáltójelként is értelmezhető statisztika zár: „A gyermeklétszám lecsökkenésére jellemző, hogy míg az 1970/71-es tanévben 882 iskolást és 177 óvodást tartottak nyilván, addig a 2012/13-asban már csak 283 iskolást és 77 óvodást.” A szülőföld, Lövéte indító erejét minden megszólaló hangsúlyozza. Bencze István így: „Lövétéről indulni egyet jelent a természet, a környezet alapos ismeretével és szeretetével. De már gyerekkortól egyet jelent a megpróbáltatásokkal is.” Török Mártonné, Kála Ilus néni pedig ezt mondja: „Ez a falu tudott nekünk olyant adni, ami szálegyenesen megtartott akkor is, amikor elhagytuk.” A beszélgetéseket, vallomásokat kortárs képzőművészek Albert Sándor, Balló Andrea, Czirjék Lajos, Gaál András, Kalló László, Kiss Béla, Kovács Ildikó, Nagy Ödön, Nagy Előd, Sajgó Ilona, Simó Enikő, Simon Miklós, Tarcsay Béla, Török Erzsébet, Váncsa Mónika Lövétén készült, a falut és környékét ábrázoló képei illusztrálják. A könyvbemutatót ma délután 5 órától tartják Lövétén.