Legalább 20-25 kérdést előre megfogalmazva érkeztem Gagyi Józsefhez interjút készíteni hatvanötödik születésnapja apropóján, de a beszélgetés végül ezeknek felét sem érintette. Szerteágazóra sikeredett, mint Gagyi József munkássága: irodalomtanár és társadalomkutató, akitől a költészet sem idegen, és akinél a hiedelemvilág és az újmédia kutatása jól megfér egymás mellett. S tervei? Egy egész életre való feldolgozásra váró anyaga van… [caption id="attachment_69007" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Most csíkszeredai otthonában beszélgetünk – de Marosvásárhelyen született és ott is tanít. Tulajdonképpen hová valónak érzi magát Gagyi József? Mit mond, ha erről kérdezik? – Vannak, olvashatók az úgynevezett lexikonadatok: 1953. április 26. Marosvásárhely – ott születtem, ott töltöttem a gyerekkoromat, egyetem után Csíkszeredába kerültem, s azóta Csíkszeredában lakom. De egyértelműen csak az 1978 és 2002 közötti évekre jelenthetem ki azt, hogy Csíkszeredában éltem, mert 2002 óta hetente ingázom Marosvásárhelyre –, ott dolgozom, ott van a munkahelyem a Sapientia – EMTE Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszékén. Időnként marosvásárhelyi, időnként csíkszeredai vagyok, de inkább ott és itt, vagy úton a kettő között. – Eredetileg francia–magyar szakos oklevelet szerzett… Mióta nem dolgozik tanárként? – Most is tanárként dolgozom, de irodalom- és nyelvtanár csak 1990-ig voltam, addig, amíg végül is újságíró lettem, azaz ezt a mesterséget írták be az akkor még létező munkakönyvbe, majd 6 évig a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások központjának kutatója, tulajdonképpen szabadúszó kutató voltam. De már az utolsó egyetemi évemben folklórral, néprajzzal foglalkoztam, szakdolgozatomat is abból írtam, ez érdekelt leginkább, és mindig ehhez tértem vissza. Például 1986 szeptemberétől naponta ingáztam Vlahicára, és akkoriban ott a szakközépiskola egészen kellemes, barátságos és egyáltalán nem megerőltető környezetet nyújtott. Számomra az ottlét többek között a diákokkal a különböző hiedelmekről való napi beszélgetést jelentette, ezt nyugodtan lehetett gyakorolni, mert idő is volt erre, és a diákok is jobban szerették, mint magát az oktatást. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik az egyik emlékezetes, hiedelemmel kapcsolatos helyzetem… – Igen, éppen akartam is kérdezni a későbbiek során, hogy melyik a kedvenc hiedelemmondája… – Lehet, hogy ma már nehéz elképzelni, de 1988-ban mindenki mesélte, hogy megjelent a lólábú asszony. Az autóbuszon, a váróteremben, a családban beszélték, a gyerekek is tudták, hogy megjelent, valahol az út mellett stoppolt, vagy felült a buszra egy asszony, és adott pillanatban valaki észrevette, hogy patája van… Le akarták szállítani az autóbuszról, a sofőr megállt, hogy szálljon le, erre ő benyúlt az egyik zsebébe, kivett egy marék gabonát, elszórta és azt mondta, hogy egy év múlva jó gabonatermés lesz. Benyúlt a másik zsebébe, kivett egy marék kukoricát, elszórta, mondván, hogy két év múlva bő kukoricatermés lesz. Végül a lólábú asszony benyúlt a „mellyébe”, kivett egy marék alvadt vért, azt szembedobta az emberekkel vagy a sofőrrel, s azt mondta, hogy három év múlva bokáig fogunk vérben járni. Azzal eltűnt. Az létezik, ami rögzítve van, tehát amikor ezt az ember elmondja harminc év múlva egy érdeklődőnek, akkor vagy elhiszik, vagy nem. Én úgy gondoltam akkor, hogy olyannyira általánosan ismert ez a történet, hogy bármikor utánakérdezhetek, gyűjthetek szöveget erről. Akkor egyetlenegy dolgot tettem csak: az egyik kilencedik osztályban leírattam, hogy ki mit hallott. Úgy, hogy van huszonöt leírásom, gyerekírással, arról, hogy a lólábú asszony megjelent és jósolta a katasztrófát. 1990 márciusában, amikor arra gondoltam, hogy alaposabban utánajárok a történetnek, senki nem emlékezett ilyesmire! Ez nagyon-nagyon meglepett, azóta is foglalkoztat. Tehát egy adott társadalmi pillanatban megjelent az ördög, jósolt, utána történt egy nagy fordulat, s mintha átmosták volna az emberek agyát – mindenféle más történetet meséltek, csodatévő Máriáról beszéltek, aki nem engedte, hogy áldozatai legyenek a vlahicaiak közül a forradalomnak, de a lólábú asszonyról mintha sosem hallottak volna… – Gondolom, talált magyarázatot rá… – Hogy miért felejtenek tömegével, egyik napról a másikra az emberek és miért kezdenek társadalmi szinten mást hinni? Nagyon érdekes, ahogy a társadalmi hiedelmek, viselkedések új és régi formái együtt élnek, mert gondoljunk bele, például ma a jóslásnak, reménykedésnek, a világ jóvá vagy rosszá alakulásának egy nagyon intenzíven megélt alkalma például a választási kampány. És van, amit hallani, nézni, látni, tanulmányozni. Az ördög mindig közöttünk van, festve a falon, ábrázolva a képernyőn, ezer alakban megjelenhet. – Úgy tűnik, Ön született, megrögzött társadalomkutató… – Hát akkor felejtsük el a költészetet? Nem, nem! Vagy mégiscsak felejtsük el, mint fiatalkori tévedést? Sok olyan ember van, aki jelentős tudományos vagy közéleti pályát futott be, de versírással kezdte. A költészet mint egy ajtó kinyílik, s az ember elindul… Költőnek lenni fiatal korodban azt jelenti, hogy kezded keresni a helyedet a társadalomban, aztán, hogy hol kapod meg, a költők között, a Parnasszuson, vagy teljesen máshol… egyéni utak vannak. – Emlékszik a pillanatra, amikor szakot, pályát választott? – Arra emlékeszem, amikor otthagytam. Mert kezdetben én biológus és ornitológus akartam lenni, csakhogy közben kiderült, hogy annak, amit írok – iskolai és nem iskolai környezetben – valamelyes sikere és közönsége van. Ezért akartam irodalmár lenni, felvételiztem magyar–francia szakra, ahol már első évben, a diákrádiós munkám során kiderült, hogy a folklór, a néprajz vonz leginkább. Felfedeztem a terepmunkát, néprajzi tárgyú volt a szakdolgozatom is. A terep, ez a Móricz-féle „gyalogolni jó” talán a legstabilabb dolog az életemben. Egyszerűen szerettem járni, nézelődni, emberekkel beszélgetni. Például a csíkszeredai építészeti szakközépiskola fiatal tanáraként a tanévkezdetek krumpliszedéseit is erre használtam, akkor ismertem meg a környék falvait. Bejártam a temetőket, megnéztem a templomokat, bementem a kocsmába, kicsit ismerkedtem, a mindennapi világot szemügyre vettem. Aztán, hogy ennek a járkálásnak lett-e konkrét, kutatásban is rögzített eredménye, esete válogatja… Egy ilyen évforduló, születésnap alkalmával az ember elgondolja, hogy abból, amit elkezdett, mennyi minden nem állt össze és nem lett látható… A hiedelemmondák terén viszont szerencsés voltam, ugyanis a magyar társadalomtudományban az első olyan csoport, amelyik igazi nagy európai uniós tudományos ösztöndíjat kapott, az a Pócs Éva vezette hiedelemkutató csoport volt, s megjelenhetett a Székelyföldi hiedelmek gyűjteményem is. Végre, gondoltam, itt van egy „igazi”, jó súlyos, 700 oldalas, maradandó mű… Más kérdés, hogy hány példányban jelent meg, és hol kapható – de tizenkét faluban végzett hiedelemkutatásaimnak az eredményét összegzi. – A lólábú asszonyon kívül egy másik meghatározó asszony az életében – no persze, a családtagokat leszámítva –, ha jól tudom, a máréfalvi szent asszony… – Ami tudóssá avatja az embert, az a doktori dolgozat. Az én doktori dolgozatom ennek a szent asszonynak az 1949-es hirdetéseiről és a környék embereinek, társadalmának a világvége-várásáról szól. Félbe-szerbe van, mert megírtam a szakdolgozatot, annak egyik fejezete lett, kötetben is megjelent: Székelyföld 1949-ben. Utána lett csak hozzáférhető a szekuritáté irattára, ahol bőséges anyagot találtam a máréfalvi szentasszonyról, az utolsó csíksomlyói búcsú körüli bonyodalmakról, és más, a korszakkal kapcsolatos dolgokról – így hát kifényképeztem körülbelül ezeroldalnyi iratot – már csak fel kell dolgozni. Ki? Mikor? Hogyan? Nagyon érdekes lenne egymás mellett vizsgálni az oralitásból származó anyagot az írott dokumentumokkal. Ilyen szempontból a szeku irattára, akárcsak egykor az Inkvizíció irattára nagyon jó forráshely. – Olvastam egy versét a neten: Utam hazafele a Mezőségen. Mikor írta? – Harmadéves egyetemista voltam – valamelyik antológiában jelent meg, azt hiszem. Kiadták 1987-ben egy kis verseskötetemet is, de hát, ha van, akkor költőként nekem az az érdemem, hogy mikor Hajdú Győző biztatott, hogy írjak pártos verseket, akkor én nem írtam. És aztán más verseket sem. – Ír még verset? – Valószínűleg még fogok írni verset, irodalmi szövegeket… Gálfalvi György szokta mondani, hogy én tulajdonképpen szociográfiát írok. Elfogadják irodalomnak, de mégsem irodalom, inkább valóságleírás. Megnyugtatom őt és ezúttal az olvasót is, hogy a jó antropológiai szöveg az irodalmi szöveg. Az antropológusok jó irodalmárokként, jó irodalmi szövegekben mutatják be hitelesen azokat az addig nem ismert világokat, amit az író is, de az íróé inkább fikció, az antropológusé ellenőrizhető valóság. – Beszélőemberek is voltak már az életében… – 2010 júliusától 2014-ben bekövetkezett haláláig beszélgettem a jobbágyfalvi Balogh Pali bácsival, aki beszélőember volt, azaz temetéseken búcsúztatta a közössége halottait, s a beszélgetések nyomán egy könyvet, egy életutat is összeállítottam Ha akartam fütyültem, ha akartam dudolászgattam címmel. Majd találkoztam az ugyancsak jobbágyfalvi Sztrátya Domokossal, vele is beszélgettem négy évet, és Isten nyugtassa, most március 17-én halt meg, úgy, hogy tulajdonképpen két olyan ember van, akit én elkísértem az utolsó négy évükben és végig beszélgettünk. Az életükről, a faluról, a világról beszélgettünk, hetente, kéthetente, mindegyik beszélgetés után feljegyzést írtam, bizonyos dolgokat rögzítettem. Most már ott van digitálisan az interjúk nagy mennyisége, fel kellene dolgozni. Tehát úgy alakult az utóbbi nyolc év, hogy egy-egy választott emberrel sokat beszélgettem, és szerencsém volt azzal, hogy az az ember is szeretett beszélgetni. Pali bácsi mindenkivel szívesen beszélt, de aktív volt, és csak akkor volt hajlandó interjúzni, amikor lebénult, és azután már csak azzal beszélhetett, aki felkereste. Domi bácsi is az élete utolsó felében már egyre kevesebbet mozgott, egy évvel ezelőtt pedig eltörte a combnyakcsontját és az öregotthonba került Nyárádszeredába, ahol látogattam. Csak az már egy másfajta – nem új információk felé nyitó, inkább terápiás – beszélgetés volt. Mély emberi kapcsolat ez, ugyanakkor terepmunka és antropológiai kutatás: látni az ő szemével és az ő egyéniségén keresztül, kis részleteiben, apró eseményeiben, változásában egy falut, egy korcsoportot, az öregeket, az egykori fiatalokat… Kérdés, mit és mennyit sikerül ebből megírni. És bevallom, én is, mint – azt hiszem – minden terepkutató, szeretnék egy jó módszertani könyvet is letenni az asztalra. – Úgy tűnik, nem készül nyugdíjba… – Az egyetemi oktatók hosszabbíthatnak még öt évet, valószínű, hogy még öt évet tanítok, tovább ingázok Marosvásárhelyre és közben az említetteket, például a szent asszony és a szekusok dolgait halogatom. Hogy utána el tudom-e végezni… kiderül. Így maradnak félbe-szerbe a dolgok. Emlékszem, első éves egyetemista voltam, amikor elmentem Vámszer Gézához. Ő az 1940-es évek elejétől Kolozsváron lakott és nagyon sok mindennel foglalkozott. Én a diákrádiónak készítettem vele interjút. Egy hatalmas, magas szobában fogadott, ami tele volt dobozokkal, kartotékokkal, mindenfélével. Mutatta: „itt van a rengeteg anyag. Én gyűjtöttem, de nem tudom, hogy ki dolgozza fel, nem tudom, hogy mi lesz vele, amikor én meghalok.” És fogalmam sincs, hogy mi lett azzal a rengeteg feldolgozatlan nyersanyaggal, ami ott volt dobozokban. Az én anyagaim nem annyira dobozokban, inkább különféle hordozókon vannak, régi, 3,14 inches lemezeken is őrzök mondákat, szövegeket, talán olyan hordozókon is, amiket már meg sem lehet nyitni. Az idő rostál, kideríti… Daczó Katalin A cikk a Hargita Népe április 16-i számában jelent meg.