Néhány nappal ezelőtt munkába siettem, közben jó zene szólt az autóban. A kedélyemet csupán az egyik mellékútról hirtelen érkező teherautó borzolta fel. Azzal nyugtáztam a dolgot, hogy baj nem történt és bizonyára a tehergépkocsi vezetője is siet. Különben is bárkivel előfordulhat, hogy aprócska figyelmetlenséggel (majdnem) bajt vagy tragédiát okoz.

A teherkocsi lassan haladt, megelőzni sehogy sem tudtam, így türelmesen mendegéltem utána. Az egyik település előtti fekvőrendőrnél arra lettem figyelmes, hogy az autóról tojásnagyságú kövek hullnak. Szerencsémre, hogy tartottam a megfelelő követési távolságot, mert ha a kövek nem is repültek volna a pofámba, a szélvédő úgyis megbánta volna. Megint csak hálás voltam, hogy nem történt baj. Kis idő múlva ugyancsak hullottak a kövek, így bármennyire is siettem, kénytelen voltam kiszállni a forgalomból, és megvárni, amíg elhalad a kőszállító. A 2-3 perces várakozás közben az ugrott be, hogy a kövek majdnem mindig csak bosszúságot okoznak számunkra. Gondolok itt arra, amikor aszfaltozott útról kikövezett útra térünk biciklivel, de nem árt akkor sem az óvatosság, amikor a csíki ködös időben ugyancsak aszfalttal burkolt útról ráhajtunk a macskaköves útra. Bizony-bizony megcsúszhatunk! Ha az emberi szervezetünkre gondolunk, akkor ott is okozhatnak néhány kellemetlenséget a kövek, mint például többek között az epekő, vesekő és a fogkő. Ha alaposan körültekintünk, és bármennyire is toleránsak vagyunk, láthatjuk, hogy közösségeinkben is akad olyan, aki (ahogyan mondani szoktuk) agyhúgykő miatt okoz bosszúságot. És még nem is említettem a vízkő miatti mérgelődéseket. Aztán ott vannak az országló nagyjaink, a hivatalainkban Magdijaink (habár akad bőven belőlük is kedves és segítőkész), és a számítástechnika vívmányaiként majdnem emberi tudásra fejlesztett automatáink, amelyek a hétköznapokban csak amúgy gurítják a köveket utunkba. Óriási szerencsénk, hogy a kövek ellen mindig tehetünk valamit. A makadámút aszfaltozható, a szervezetünkben lévő kövek ma már viszonylag egyszerűen elhajthatók, eltávolíthatók, az agyhúgykő kellő nyitottsággal és tanulással széttörhető. S ha netán a tévében nézünk filmeket, akkor a negyedórás reklámokból tudjuk, azzal a szerrel a mosógép is tovább él. És ha megdobnak kővel, a válasz nem a téglával való visszadobálás kell legyen. Különben abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy köveink nemcsak galibát okoznak, elég ha az Egyes-kőre, a Királykőre, a Békás-szorosra, a Kossuth-sziklára gondolunk, de még a Perkő sem okoz csalódást. Csupán meg kell mászni őket, és a látványért „meg kell fizetni”, de megéri.

Advent közeledik. Nemcsak az (olykor a giccses) karácsonyi fények gyúlnak ki, hanem mi magunk is igyekszünk egy kicsit jobbak, békésebbek lenni. Példaként lásd a megannyi jótékonysági akciót! Ebben a békében a bosszantó köveinket is tekinthetjük másképp. Erre a hogyan is eszembe jutott a számomra nagyon kedves ismerős szobájában kifüggesztett Prohászka Ottokár Kő az úton című verséből:

Gondolod, kerül életed útjába

Egyetlen gátló kő is hiába?

Lehet otromba, lehet kicsike,

Hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,

S lohassza kedved, merészséged.

Jóságos kéz utadba azért tette,

Hogy te megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el

Beszélgetni róla Isteneddel.

Őt kérdezd meg, milyen üzenetet

Küld azzal az akadállyal neked.

S ha lelked Istennel találkozott,

Utadban minden kő áldást hozott.

Biró István