– Azok ott az okosvillanykörték – szólalt meg a háta mögött a részlegfelelős.
Eredetileg egy dupla adag crispyért ugrott be a barkácsbolt büféjébe, elvitelre, és hát eszébe jutott, hogy három hete nincs villanykörte az olvasólámpájában, és folyton elfelejt újat venni.
– Na, azért nálam okosabb ne legyen – megvonta a vállát, aztán hátra sem fordulva tekergetni kezdte a nyakát –, hol vannak a buták?
– Ja, hát a hagyományosak ezen a polcon – mutatta a részlegfelelős. – Milyet tetszik parancsolni?
– Ehm... – bajban volt. A wattot foly­ton összekeverte a volttal, nem tudott kü­lönbséget tenni feszültség és áramerős­ség közt, ezért reménytelenül rebegte: – A leggyengébbet. Normál foglalatost...
Mintha normál foglalat lett volna abban a tetű olvasólámpában... Esélyes, hogy nem talál majd a villanykörte, de ez a „normál foglalat” nagyon szakmaian hangzott az ő laikus fülének. Bizsergette az egóját, hogy ilyeneket ki bír ejteni a száján, hogy „normál foglalat”.

A részlegvezető apró dobozkát nyo­mott a kezébe, hogy az a leggyengébb, sőt a leg­butább normál foglalatos vil­lanykörte az egész polcról. Annyira hülye az a szegény villanykörte, hogy lehet, rendesen világítani se tud majd. Öt lej ugyan, viszont potom negyvenért vehetne akár egy okosat is. Ide-oda forgatta a kezében a kis dobozkát. Ha ez itt öt lej, mennyivel lehet okosabb a negyvenlejes? Logikus lenne, hogy húsz­szoros áron húszszoros szellemi túlerővel rendelkezik? És az mekkora? Viszonyítási alap kérdése, ugye, mert minden relatív. Mégis, mennyire hülye egy volfrámszálas izzó a ledes égőhöz képest? Illetve hol áll a villanykörték evolúciós lépcsőfokán a halogénes lámpa? Vagy a lézer...
– És aztán mit tud az az okosvillanykörte, amit ez nem? – kérdezte fölényesen, mert a polcnyi okoskörte árnyékában hirtelen megingott az önbizalma.
– Be lehet például állítani, hogy hány órától sugározzon meleg fényt – kész­ségeskedett a részlegvezető, majd hozzá­tette: – Meg a spektrumot is el lehet tolni ilyen vagy olyan irányba...
Innentől viszont kínaiul hangzott min­den. A srácból sugárzó karizmatikus szakmai fölény bedarálta maradék egóját, így végül megvette élete első okosvillanykörtéjét.
Hazavitte. Fél órát a kezében forgatta. Becsavarta. Próbált villanyt kapcsolni. A kör­­te nem világított. Elolvasta a használati uta­sítást. Nem lett okosabb. Végül pizsamát vett és aludni ment.
– Anyád... – mondta a villanykörtének, azzal az oldalára fordult.
– Hallottam ám... – szólalt meg egy vé­kony, reszelős hang a lapockái mögül.
Ordítva ugrott ki az ágyból és fel­kap­csolta a nagyvillanyt. Kicsavarta az okosvillanykörtét, és iszonyodva belevág­ta a kukába. Visszabújt az ágyba. Biztosan a
CBD-olaj, gondolta. Legközelebb nem Hollan­diából rendeli. És akkor holmi okos­villanykörték sem pofáznak vissza többé...
– Indeunde megfürödök a véredbe’! – reszelt rosszindulatúan a hangocska. – Pikpakk elteszlek láb alól, majd megtalálom a módját, hadd csak el! Majd kifundálok valamit, ki én...
Másnap beteget jelentett. Az SMS leg­alábbis az ő telefonjáról érkezett a főnökéhez. Azóta, szociális fóbiára hi­vatkozva, home office-ból dolgozik. Ba­rátai, munkatársai néha hiányolják. Akik­nek nem hiányzik: a kisboltos csaj, két fodrász, egy taxisofőr, valamint a lila hajú néni a négyes gisénél.