Az Egyesülésnek elkeresztelt, egyszer valamikor talán Hargita megye északi felét is átszelő „autó­pálya­terv-kezdemény” szülőfalum határát is súrolná, ha meglenne, és ha ott lenne meg, ahová évekkel ezelőtt berajzolták. Ha szerencsénk lesz, talán még a család egyik félig-meddig felhagyott kaszálója is beleesik a nyomvonalba, és akkor pénzzé lehetne tenni egy olyan örökséget, amelynek jelen állás szerint inkább a medvék a várományosai, nem pedig mi. 2013-ban tanyavilágokat felkereső riportsorozat terepútja alkalmával a Gyergyótölgyes melletti Recefalván ugyanilyen reménységeket fogalmazott meg egy román lakos, és gyaníthatóan a moldvai nyomvonalon elhelyezkedő falvak lakói még inkább így érzik: mert nekünk, erdélyieknek már azért van néhány száz kilométer autópályánk, de nekik semmi! Eddig csupán egyszer jártam Horvátországban, és akkor sem autópályán. De legalább több időm volt szemlélődni, és megtapasztalni azt a kontrasztot, hogy milyen lehet egy ország, amelyre szintén rátelepedett több évtizednyi kommunizmus – igaz, nem akkora nyomorral, mint nálunk –, majd amelyet 25 évvel ezelőtt szitává lőttek. Nagyon sok romos ház még mindig a délszláv háború pusztítását idézi, velem egykorú fiatalok emlékeiben még elevenen él a gépfegyver ropogásának emléke. Mégis völgyhidakat látni, amelyek autópályákat vezetnek el egyik alagúttól a másikig. Anglia újabb fényévekre helyezkedik tőlünk, ott már annyi az autópálya és a gyorsforgalmi út, hogy úgy jártam, mint a viccbeli falusi az aszfalton: szédültem a látványától. Egyik a másikat éri, szerintem az ideg megölne, ha hirtelen ott kellene vezetnem – és nem a bal oldali forgalom miatt. Belegondolok néha, hogy már személyi igazolványom volt, mire megtapasztaltam, hogy milyen a jó főút. Ez volt a 2000-es évek első felében végre szakszerűen felújított 13A jelzésű országút. Amely addig a kínai teniszcipő szintjére sem tudott felnőni: egyszerűen nem bírt ki egy szezont. 90-nel hajtani őrület volt azon az úton, mert bármikor belecsattanhatott az ember egy gödörbe, amiben ott is maradhatott egy-egy féltengely. Vagy ő maga. Próbálok bizakodó lenni, keresni a jó példákat és azokból táplálkozni, azokat közvetíteni. Mert töretlenül hiszem, hogy egyre jobb idők várnak ránk – abban az esetben, ha mi is akarjuk ezeket a jobb időket, és ha hagyják nekünk, hogy tegyünk is érte. De az utak kapcsán mindig elkeskenyedem, és ez hatványozottan igaz a Jászvásár–Marosvásárhely autópálya kapcsán. Mert ha Dél-Erdéllyel képesek voltak annyit baromkodni, sőt a Regátban sem haladnak az autópályákkal, akkor nem tudom elhinni, hogy egy szankciókat nem tartalmazó törvény garantálhatja-e, hogy autópályánk legyen a Székelyföld legészakibb csücskében. Nagy tételekkel nem vághatok fel, de kis tételben mernék fogadni, hogy Moldvát hamarabb fogják összekötni autópályán Bukaresttel, mint Erdéllyel. Nem mintha annyira szükségét érezném a moldvai kapcsolatok erősítésének, de örvendenék, ha annak a hasznosítatlan kaszálónak az árából koccinthatnék egyet a Budapestről 4 óra alatt ideautózó barátaimmal. Kovács Hont Imre