borús égbolt
Augusztus 23.
Felvonultunk. Nem számított, hogy hideg volt vagy meleg, sütött a nap vagy éppen esett az eső, fújt a szél vagy még a fák levelei sem zörögtek, mi felvonultunk. Közben hazafias énekeket daloltak a kórusok, vagy éppen ennek hangjai hallatszottak a hangszórókból. A felvonulásban egy jó dolog volt: a vége.
Miután lejárt a nagy csinnadratta, a Mihaela cukrászdában ettünk meg egy sütit és ittunk hozzá egy szukkot, ha nagyon meleg volt, akkor járt mellé egy fagyi is. Ugyan a Tosca közelebb volt, de ott mindig sokan voltak ilyenkor – bár a Mihaela is tele volt, de ott mégiscsak több volt a hely. Volt, hogy a cukrászdalátogatás elmaradt, mert mentünk miccsezni, de olyan is történt, amikor úgy átfáztunk, hogy a hátunk közepe sem kívánta a sütit, csak arra vágytunk, hogy a csempekályhához nyomjuk a hátunkat.
Megtörtént, hogy otthon maradt a nyakkendő, ezért a tanár elvtárs elzavart még az iskola kapujából, mondván, menj haza, tedd fel és gyere utánunk. Azóta sem értük utol őket, mert lementünk páran a rétre focizni, igaz, annak nem lett jó vége, mert a szomszéd a gereblyével kergetett haza, miután letapostuk a lóherével bevetett területét. Aztán a vasalatlan fehér ing miatt is baj volt, akkor viszont nem a lóherés részre mentünk focizni, de hazafelé az árokugrás nem mindenkinek jött össze, többek között nekem se – azóta sem tudom, hogy az árok volt-e túl széles, vagy nekem nem sikerült a nekifutás rendesen.
Aztán volt olyan is, amikor vonulás közben vicceket mondtunk, nagyokat nevettünk, persze intés lett a vége. A dísztribün előtt elvonulva integetni kellett az elvtársak felé, s hát mondtunk elég szépeket, lehet, ha valaki olyan hallotta volna, megnyúzták volna azonnal a társaságot. Amikor közeledett a vég, már nem kellett nyakkendőt viselni; pionírok már nem, KISZ-tagok még nem voltunk, s nem is lettünk, mert közben kilőtték a suszterinast. Azóta nem vonulunk. Ma sem tudom: az átállás, vagy az árulás napját ünnepeltük augusztus 23-án?
Kopacz Gyula
