Suttyó gyerek voltam. Karácsony volt. Anyám ünnep előtt mindenféle munkára befogott – segítsek Jézusnak megszületni. Segítettem is, bár ímmel-ámmal. Akárcsak a korábbi esztendőkben, akkor is el kellett menni templomba. Küldött az anyám; előtte az elszavalandó verset többször kikérdezte. A pap is. Untam már. Utáltam szavalni. Mégis megtettem, nagy buzgalommal járva vallásórákra: az ajándék miatt. A mi falunkban nem volt istenháza, a szomszéd faluba jártunk templomozni, ami számunkra, süldő gyermekek számára kész kirándulás volt. Mindig összeverődtünk, bevártuk egymást, csoportba gyűlve indultunk útnak. Nem történt ez másként karácsonykor, ama emlékezetes karácsonykor sem. Szüleink később jöttek. Nekünk még utoljára el kellett próbálni a műsort a pappal. Általában fárasztott egy kicsit az öreg. Amíg történeteket mondott, nem volt semmi baj, de amikor a versek tanulására került sor, húztuk az orrunkat. Igaz, csak mértékkel: szüleinktől viszonylag jó nevelést kaptunk. Jókedvűen vágtunk neki az útnak. Olykor havazódtunk – ünnepi komolysággal. A falu szélén roskatag cigánykunyhó állt. A Kalányoséké. Három gyermekük volt: két nagyobb leány s egy nálam egy-két évvel kisebb fiú, Sanyi. Nem jártak rendesen iskolába. Nekik nem kellett. Irigyeltük őket emiatt, meg gyűlöltük is. Főleg olyankor, amikor láttuk, az utcán csatangolnak, játszanak, mi meg a leckéink mellett rohadtunk. Ilyenkor úgy véltük, baj van a világ rendjével. Főleg Sanyi irritált. Folyton a falu között császkált, parittyázott, csicsonkázott, nyavalyás kutyája el nem maradt volna tőle. Olykor be-beütötte magát valamelyik öregasszonyhoz, segített a ház körül, s kapott egy ebédecskét, gyümölcsöt, kevés pénzt. Úgy láttuk, szabad, gondtalan. Szemtelenül. Meg tudtuk volna fojtani ezért. Meg is próbáltuk néhányszor, de ügyes volt: mindig kisiklott a kezeink közül. Csakhamar azt is tudtunkra adta, hogy nem fél tőlünk, sőt: ha magunkban voltunk, parittyájából utánunk lőtt, aztán kinyújtotta a nyelvét vagy megmutatta ülepét, s elszaladt. Megverekedni nem mert velünk, de azért megpróbált dacolni, borsot törni az orrunk alá. Csoportba verődve többször fogadkoztunk, hogy bekerítjük, elcsípjük, s ellátjuk a baját, de sosem volt szerencsénk. Fürge volt és szemfüles. Haza a házukhoz nem akaródzott menni, mert annak a szüleink se örültek volna. Azt mondták róluk, ők is emberek, de másak, mint mi, hát ne foglalkozzunk velük. Köszönni lehetett nekik, mi több, kellett is (a falu kicsi volt, mindenki ismert mindenkit), de azontúl nem szabadott vegyülni velük. Mi persze nem is akartunk. Csak a baját szerettük volna ellátni, mert neki nem parancsolt sem a tanító, sem a szülők, de még a pap se, mert különbözött tőlünk, mert irigyeltük, s megvetettük. Szüleit ritkán lehetett látni – állítólag máshol dolgoztak, valami kosárfonó műhelyben, haza alig jártak, a három gyermek jószerével magában élt. [caption id="attachment_41777" align="aligncenter" width="612"] Szervátiusz Jenő: Csíki Madonna, 1965[/caption] Amikor a ház előtt elhaladtunk, láttuk, hogy Sanyi kint áll a kunyhó előtt, s a kutyájával játszik. Azzal a nyavalyás, csontra hízott kacsázó léptű döggel. A karácsonyi ájtatosság elpárolgott lelkünkből. Most kellene elintéznünk! – kezdtünk tanakodni páran. Nem, most ünneplőben vagyunk, s különben is sietünk, hűtött le az óvatosabbja. A lányok is pisszegtek nekünk, hogy hagyjátok már, mit vétett nektek, különben is megmondták otthon, hogy ne foglalkozzunk velük. De néhányunkkal nem lehetett bírni. Hogy így meg úgy, ez lenne a legjobb alkalom, sokan is vagyunk, máskor lesni kellene, most meg itt van… Végül kiegyeztünk abban, hogy beérjük egy gyors hógolyózáporral. Ezáltal azt is elkerültük, hogy oda kelljen menni a házhoz, amihez – hiába voltunk nagy csoportban – nem fűlött a fogunk. Kicsit viszolyogtunk, undorodtunk, kicsit féltünk – igaz, ezt be nem vallottuk volna. Az anyatejjel együtt magunkba szívtuk a falu íratlan törvényét, hogy a cigányok „felségterületére” nem szabad belépni. Erre, ha csak gondoltunk is, köptünk. – Gyere velünk templomba! – kiáltottam feléje, mint aki legközelebb lakott hozzá, legtöbbször látta, tehát legjobban utálta. Semmi válasz. – Csomagot kapsz, tudom, hogy kívánod! – próbáltam hergelni. Megrázta a fejét, s befutott. A kutya utána. Hangos csatakiáltással hógolyózáport zúdítottunk a kunyhóra. Döndülve tapadtak fel a keményre gyúrt hógolyók a falra. Vigyorogtunk és dobtunk, kéjesen, kárörvendően. Az egyetlen apró ablak csörömpölve kitört. A kutya odabent éktelen ugatásba kezdett. Röhögtünk rajta. Aztán levertük kesztyűinkről a havat, s elégedetten továbbálltunk. Megmutattuk neki. Ne húzzon ujjat velünk! Ezt még megismételjük, kacsintottunk össze dagadozó mellel. Én voltam a legbüszkébb. Az egyik lányra, aki megjegyezte, hogy az ablakot talán nem kellett volna bedobni, rárivalltam, ne szóljon bele, nem az ő dolga. Aztán elcsendesedtünk: a pap többször meghagyogatta, hogy így kell felkészíteni a lelket Krisztus befogadására. A templomban én nyitottam a szavalók sorát, erős, csengő hangon mondtam el a verset, nem sültem bele. Szüleim meleg tekintettel, büszkén mosolyogtak rám, a pap bácsi megsimogatta a fejemet. A többieket végighallgatni már unalmas volt. Főleg azokat, akik akadoztak. Elkezdték, meg-megálltak, nyögődöztek, a kezüket tördelték. A pap súgott nekik. Balfaszok, gondoltam, nem tudnak megtanulni tisztességesen egy verset! Lenéztem őket. Végre lejárt valahogy. A szülők is megkönnyebbülve szusszantak fel. A pap megáldott, azt is kibírtuk még, aztán jöttek a csomagok. Külön zacskóban mindenkinek. Mert jók voltatok, mert ügyesen szavaltatok, mert a kis Jézuska szeret benneteket. Az anyák szeme könnybe lábadt. Mi is kényelmetlenül fészkelődtünk helyünkön, torkunk kapart. Aztán az istentisztelet a végéhez ért, a kántor belekezdett a záróénekbe. Ezalatt mi kíváncsian belekukkantottunk zacskóinkba, gyanús zörgést idézve elő. A felnőttek arcán mosoly jelent meg, az ének elhalkult. Bizony nem volt a zacskóban semmi izgalmas! Szegény volt az eklézsia, a papnak csak néhány ványadt kekszre, almára, kétes identitású cukorkákra és harmadrangú nápolyi szeletkékre futotta. Némelyikünk egykedvűen legyintett, én azonban feldühödtem. Igazságtalannak véltem a dolgot. Hisz milyen szépen elmondtam azt a verset! Mennyit kínlódtam, amíg megtanultam! Mennyit nyaggatott anyám s a pap! A templomból kijőve gyermekekül felzárkóztunk szüleink mellé, s lassú, kimért léptekkel, ünnepi méltósággal hazaindultunk. Az úton sokáig durrogtam anyámnak. Hogy milyen gyenge csomagot kaptunk, csupa hitvány holmi benne, nézze csak meg. Nem akarta. Csitított. Azt mondta, nem az a lényeg. Hanem mi? – morogtam tovább. Magyarázni kezdett, hogy Jézus és a szeretet. Nem figyeltem. Mérgelődtem. Az otthoni ajándékok aztán megvigasztaltak. Kaptam sílécet, hozzá bakancsot, s olyan sísapkát meg szemüveget, amilyen az igazi versenyzőknek van. Tudta az angyal, mit kell hozzon nekem. Tudták anyámék. Az angyalról ekkor már nem nagyon esett szó. Az ajándékosztás után asztalhoz ültünk, az ünnepi vacsorát elfogyasztani. Töltelékes káposzta sok tejföllel, sütemények. Szüleim vörösbort iszogattak, én is kaptam pár kortyot. Jólesett. Ekkorra teljesen fölengedtem, apámmal felváltva vicceket mondtunk, nevetgéltünk. Még egy karácsonyi éneket is elénekeltünk, mert anyám ragaszkodott hozzá. A templomból hozott csomagról, melyet hazaérkezésemkor bevágtam valamelyik sarokba, egészen megfeledkeztem. Anyám nekiállt leszedni az asztalt, apámmal félrehúzódtunk, s megterveztük a másnapi sízést. Elvégre ki kellett próbálni az új léceket! Régi vágyam vált valóra. És hogy megdolgoztam érte! Csupa jeles, plusz matekfeladatok, példás magaviselet… Hej! Szeretettel simítottam végig a léceken, aztán nekiálltunk tanulmányozni a síbakancs beállításait, s hát egyszer csak hív anyám. – Gyere – mondta talányos hangon –, át kellene futnod Kalányosékhoz! Azt hittem, nem hallok jól. Láttam, apám is felkapta a fejét. Hogy én, menjek be oda, hozzájuk? Mi ütött anyámba?, máskor azt mondta, vigyázzak, ne vegyüljek közéjük. – Miért futnék? – néztem értetlenül rá. – Arra gondoltam – mondta halkan, elmélázva –, elvihetnéd azt a csomagot nekik… – Milyen csomagot? – állt tótágast bennem a világ. – Hát azt, amit a templomban kaptál! Kényszeredetten ránéztem, nem tudtam eldönteni, azért mondja-e, hogy vigyem, mert látja, ehetetlen az édesség, vagy azért, mert megszánta őket. – Miért vinném? – kérdeztem meg aztán emelt hangon, úgy, mint aki csöppet sem rajong az ötletért, sőt hülyeségnek tartja. – Hadd legyen nekik is egy kis karácsonyuk. Nem sok mozgást láttam náluk, talán nem tudtak hazajönni a szülők, azoknak a gyermekeknek nem volt, aki egy szem cukorkát adjon. – Miért nem jöttek ők is szavalni… – kelletlenkedtem. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy elvigyem nekik azt a csomagot. Sajnáltam tőlük. Gyűlöltem őket. De mindezt hogy mondhattam volna el az anyámnak?? Ő nem tudott semmit a Sanyi és a falu többi fiúja közti ellenségeskedésről. – Magad mondtad, hogy csak hitvány holmi van a csomagban, neked nem is kell; hát miért nem akarod nekik adni? – szigorodott el anyám hangja. Láttam, hogy szorul a kapca. Kétségbeesetten néztem apámra, de ő csak a fejét csóválta, nem szólt semmit, nem segített ki. Pedig most nagyon kellett volna, hogy kimondja, ő is marhaságnak tartja. Ha annak tartotta egyáltalán. De ő rábízta a dolgot anyámra. Nagyhangú, sokat dolgozó ember volt, a család dolgaival azonban keveset törődött. – Karácsony van. A szeretet és az önzetlenség ünnepe! Nem ezt tanultátok vallásórán? – dorgált tovább anyám. – De igen… – vékonyodott el a hangom. – Hát akkor? Fogd meg szépen a csomagot, s vidd el nekik! Nem muszáj bemenj a házba, csak tedd le az ajtó elé, s szólj be nekik. Meglátod, megörülnek! Legádázabb ellenségemnek vigyek ajándékot? – hördültem fel magamban. Az nem lehet! Ama krisztusi szeretet és megbocsátás nem jutott eszembe, csak az, hogy anyám megalázó helyzetbe akar kényszeríteni. – Nem viszem! – szorítottam össze hát a szám. – Nem? Akkor holnap nem mész sízni! – mondta anyám szelíden, de eltökélten. Elbőgtem magam. Dühömben. Ez képes megtenni? Képes ilyen helyzetbe hozni? Na jó! Vérben forgott az agyam. Duzzogva, gyűlölködve lehajtottam a fejem, átkoztam Kalányosékat, anyámat, az egész rohadt karácsonyt… Kezemet ökölbe szorítottam, morogtam magamban. Hogy így, hogy úgy… Aztán hamar megszületett a terv. Én is meglepődtem, olyan hamar. – Viszem! – mondtam hát kisvártatva, anyám legnagyobb csodálkozására, azzal befordultam a szobámba, elmarkoltam néhány gombostűt, a konyhából elcsentem egy töltelékes káposztát, az udvarról elvettem a botomat, s kifordultam a kapun. – Na megállj csak – fogadkoztam –, adok én neked karácsonyi ajándékot! Három házra laktunk Kalányoséktól. Négy-öt percembe telt, míg odaértem a sík úton. Az első mérgem közben elszállt, kissé meg is ijedtem attól, amit kiterveltem, de immár csak azért sem hátráltam meg. Szívverésem felgyorsult, számat összeszorítottam. Az est sötétje már ráborult a falura, az ablakokból gyertyák fénye szűrődött ki. Békés ünnepi hangulat. Beletűzdeltem a gombostűket a töltelékes káposztába, odalopóztam a kunyhó oldaláig (kerítés nem volt), s hallgatózni kezdtem. Vékony volt a viskó fala, a kitört ablak helyén csak egy pokrócdarab, minden neszt hallottam hát. A leányokat hallottam beszélni, hogy holnap biztos elküldik azt a pénzt, ha ma már nem küldték, ha mégsem sikerült hazajönniük. Na, helyben vagyunk, gondoltam, szabad a pálya. Az ajándékot letettem pár méterre az ajtó elé, aztán visszahúzódtam a kunyhó mögé, s füttyentettem. A kutya bent a házban azonnal ugatásba kezdett. – Hé-é! Gyertek ki, megjött az angyal! – kiáltottam elváltoztatott hangon. A kutya még vadabb ugatásba fogott, más válasz nem érkezett. Sikerült meglepnem, megijesztenem őket, gondoltam elégedetten. És ez még csak a kezdet! – Ajándékot hoztam, nem kell? – szóltam be megint dörmögő hangon. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s kidugta rajta a fejét a kutya. – Fogd meg! – hallottam bentről Sanyi fojtott hangját. A kutya kiszaladt az udvar közepére, mérsékelt lelkesedéssel. „A cigánykutya mind gyáva” – jutott eszembe apám véleménye, ebből erőt merítve pisszegni kezdtem, ám a fal mögül nem léptem ki, hogy a kutya vegyen észre, de Sanyi ne. Meglátott a kutya, tett felém néhány határozatlan lépést. Ugatott, de látszott rajta, harapni aligha fog. Elébe vetettem a töltelékes káposztát, s a biztonság kedvéért marokra fogtam a botot. Ki lehetett éhezve, azonnal ráharapott a töltelékre. A gombostűk beleálltak a szájpadlásába, ahogy számítottam, ahogy tanítottak. Éktelen vonításba, nyüszítésbe kezdett, fejét kínjában ide-oda rángatta, meghemperedett a hóban, aztán, mint akit puskából lőttek ki, elrohant, hogy elrejtőzve sírja ki fájdalmát. Dermedten, torz vigyorral figyeltem az eseményeket. Elégedett voltam az eredménnyel. Azt mondták ugyan, ha olyan helyre fúródik bele a gombostű, helyben ki is múlhat, de én nem bántam, hogy ez nem következett be. Elég, ha csak szenved, s aztán rossz emlékként mindig rettegni fog tőlem. Ahogy a távolodó kutya vonítása elhalkult, nagy, nehéz csönd támadt. Hallgatóztam. Jó ideig egyetlen nesz sem szűrődött ki a kunyhóból. Úgy tűnt, a kutya fájdalmas nyüszítése torkukra forrasztotta a szót. – Szerinted ki volt? – hallottam nagy későre az egyik leányt. – Nem tudom, de tényleg hozott csomagot! Láttam, ott van az ajtó előtt! – válaszolta halkan Sanyi. Aha, hát megláttad? S kívánod is, mi? – vigyorogtam elégedetten. – S a kutya? Megütötte? – Nem hiszem. Biztos csak megijedt tőle. Lehet, be van öltözve télapónak. – Hozzánk nem jön a télapó! – morogta fojtottan a másik nővér. – Szerinted mi lehet abban a csomagban? – kérdezte kisvártatva Sanyi. – Mi, mi! Nem megmondta apja, hogy ne várjunk semmi jót tőlük? Biztos megütötte a kutyát. Abban a csomagban is ki tudja, mi lehet… Ami a gádzsóktól jön… – Kimegyek, behozom! – uralkodott el a kíváncsiság Sanyin. – Ne menj! Még itt lehet! – Dehogy! Csak letette, s elment! – S ha mégse? – Bolondok! Mit gondoltok, meddig fogunk itt ülni, s találgatunk? Én kimegyek, s megnézem! Gyere csak, gyere! – egyenesedtem fel. – Várj! – hallottam még a testvére hangját, és már nyílott is az ajtó, én pedig előugrottam a fal mögül, s botommal teljes erővel rávágtam a kilépőre. Közben anyámra gondoltam. Egy sikoltással elterült, épp az ajándék mellé; akkor vettem észre, hogy nem Sanyi, hanem egyik nővére. Egy pillanatra megzavarodtam, aztán legyintettem, így is jól van. Jól sikerülhetett az ütés, mert egyelőre nem kelt fel, csak nyöszörgött. Sajnos a sötétben nem állapíthattam meg, hogy a feje betörött-e, de reméltem. Minden mérgemet, féltékenységemet, megalázottságomat beleadtam az ütésbe. Anyám akarata vezérelt. – Boldog karácsonyt! – kiáltottam el magam, azzal sarkon fordultam, s mielőtt Sanyiék odabent felfogták volna, mi történt valójában, elszaladtam. Elégedetten, a kielégített bosszúvágy kéjével. A kicsorduló vérre gondoltam, s arra, hogy ugyanezt majd Sanyi is megkapja. Elvégre a módszer egészen jól bevált. – Egyétek csak meg azt a szaros édességet, meglesz még a böjtje! – vigyorogtam magamban. Amire hazaértem, szívem megnyugodott. Derűs mosollyal álltam meg anyám előtt. – Na, elvitted? – kérdezte. – Igen, letettem az ajtó elé, s beszóltam, hogy megjött az angyal. – Ügyes vagy – mosolyodott el. S ugye, milyen jó érzés volt önzetlenül ajándékozni? Látod, ettől lett igazi a karácsonyod! Örülj, hogy örömöt tudtál okozni másnak. Egykedvűen bólogattam, közben a másnapi sízésre gondoltam. Én, a kisördög – aki olykor most is vagyok. Zsidó Ferenc