borús égbolt
enyhe eső
Amikor az iskola kiszabadul
Talán az elmúlt évek egyik legsikeresebb programja közé tartozik az iskola másként hét. A tavaszi vakáció előtti napokban a falak közé szorított iskolarendszerünk, túlzsúfolt és elméletre összpontosító gyakorlatával szakítva, teret enged annak, hogy a diákok beleszagoljanak az élet levegőjébe.
Évekkel ezelőtt kisdiákból álló csoportot kísértem el egy homoródmenti gazdaságba, ahol az iskolapadból alig néhány éve kinőtt gazda és szülei mutatták meg a gyerekeknek, milyen a parasztgazdaság, honnan származik a tej, amit az üzletben vásárolnak vagy a vastehenekből „fejnek”. A kisgyerekek következő héten rajzban is megfogalmazták vidéki élményeiket. Mindenkit megragadott valami, ami a papírlapokról visszaköszönt. Volt, akiket a boci, mást éppen a gazda nyűgözött le.
Nem tudok róla, hogy készült vagy sem felmérés arról, milyen hatása van az iskola másként hétnek a diákok pályaválasztására, de egészen biztos lehetne ezt is mérni. Intézményrendszereink – külső megfigyelőként legalábbis úgy tűnik – ráéreztek a lehetőségre. Van, ahol már hónapok óta speciális programmal készültek ezekre a napokra, diákközpontúvá formálták az intézmény programját. Ezekben a napokban ismerkedni lehet a könyvek nyomtatásával, a sütőipar tevékenységével, a Mária úton barangolva a környék nevezetességeivel. Vannak, akik facsemetét ültettek, mások szakjuknak megfelelően próbálhatták ki az elméleti tudásuk gyakorlatba ültetését.
A sok pozitív példa dacára biztosan akadnak olyanok is, akik csak a tavaszi vakáció előfutárának tekintik ezt a hetet. Még az is hasznos lehet, ha csak kiszellőztetik a fejüket a diákok.
Az iskola másként programok sokszínűségét látva, a megvalósított ötletekről hallva, leginkább azon csodálkozom, hogy a sok kreatív tanár, diák, intézmény- és cégvezető miért fogadja el a falak közé szorított, évről évre szürkére meszelt oktatási rendszerünket. Azt, aminek – mindannyian tapasztaljuk – nem sok köze van a valós élethez. A tanügyre szánt milliárdok befektetésnek számítanak máshol, mifelénk teher. A szakiskolák becsületét lejáratták az évtizedek alatt. Hiába lenne mindenkinek elméleti tudása, ha a vízcsapot, a mosógépet, a számítógépet, a kaszát, a fűnyírót, az autót nem lenne ki megjavítsa. A szakács, a szabó, a cipész, az asztalos, a kárpitos, a fodrász... munkájának fontosságáról nem is beszélve. Lehet egy-egy műhely, gyár, iroda, intézmény vagy éppen gazdaság látogatása az a pillanat, amikor kinyílik a diák szeme, észreveszi azt, hogy több lehetőség van egy szakmában, foglalkozásban, mint ahogy azt eddig gondolta.
A pályaválasztás felé vezető út az abszolváló vagy érettségi vizsgán át vezet, de legalább annyira fontos, hogy ne a Holdról érkezett legyen a diák, amikor kikerül a padból.
Néha a hétköznapi dolgok felfedezése, ismerete fontosabb lehet annál, hogy miként kell deriválni vagy integrált számítani. A kémiai reakciók, képletek ismerete is hiábavaló, ha nem tudjuk, hogy a kertben, mezőn milyen állatok vesznek körül. A számításokra, a kémiai folyamatokra, a biológiára, földrajzra, a nyelvekre mind-mind szükség van, de csak oly módon, hogy ezt az élet egy-egy helyzetével lehessen összekapcsolni.
Szükségünk van arra, hogy a ma diákja megértse, minden egyes vásárláskor döntésével munkahelyet tart vagy szüntet meg. Itthon is vannak lehetőségek még akkor is, ha néha nehéz az iskola szürke falai között felfedezni a sokszínű lehetőséget. Csak remélni lehet, hogy az egy hétre a falak közül kiszabaduló, zárt iskolarendszer előbb-utóbb képes lesz a változó világ előtt járni, és ne mindig az élet valósága után kullogni. Mert nem a tanóraszámban és a diákok leterhelésében mérhető egy ország sikere.
Daczó Dénes
.jpg)