tiszta égbolt
kevés felhő
Al-európai
A közbeszéd mindig a nyelvére vesz valakit/valamit, ilyenkor az közszájon forog. Említett közszáj csócsálja valameddig a témát, csámcsog rajta, aztán lenyeli, és rögvest más harapnivaló után néz. Ha viszont épp nincs ilyen, felkérődzi az előzőt, és elégedetten rágja még egy kicsit. Nem zavarja, hogy bendőszagú.
Ilyen téma az, hogy az Unión belül mi, kelet-európaiak – kimondatlanul – „másodrendű” polgárokként vagyunk elkönyvelve, de legjobb esetben is a vidéki rokon szerepét osztották ránk. Ez a frusztráció nem alaptalan, vagy legalábbis elég sok minden táplálja. Legutóbb például egy szlovákiai kutatás, amelyet az ottani élelmiszer-felügyelőség végzett, és amely kimutatta, hogy a multinacionális élelmiszergyártók Szlovákiában forgalmazott termékeinek jó része (a kutatás során vizsgált tételek fele) rosszabb minőségű, mint az, amelyet ezek a cégek ugyanazon márkanév alatt Ausztriában értékesítenek. Vagyis: a csomagolás változatlan, a brand üzenethordozó értéke ugyanaz, azonban magának az árunak a minősége silányabb Keleten és jobb Nyugaton. Ha egy pozsonyi szupermarketben veszünk le a polcról egy üdítőt, abban több a tartósítószer és a mesterséges édesítő, mintha ugyanazt az üdítőt ugyanannak a szupermarketláncnak egy bécsi üzletében vásárolnánk meg, a Szlovákiában forgalomba hozott sajtokban kevesebb a szárazanyag-tartalom, a hústermékekben a hús, a kávéban az aroma, a csokiban a kakaó, és így tovább. Tehát a multik kettős mércét alkalmaznak, a keleti blokkba gyengébb minőségű árut hoznak, mondhatni titokban, de legalábbis az eltérő minőségi standardot nem kötik a vásárlók orrára, ugyanakkor a különbség nem föltétlenül mutatkozik meg a termékek árazásában, vagy nem jelentős mértékben. Ezen az ügyön aztán a szlovák földművelésügyi miniszter jól felhúzta magát, és most arra készül, hogy panaszt tesz az Európai Bizottságnál. Ahová mehet ugyan, ha tetszik, de újdonságot nem fog nekik mondani. Az, hogy a multinacionális vállalatok két (vagy több) kategóriába sorolják a fogyasztókat, aligha lepi meg az EB-t vagy bármelyik más kompetens szervet, mert ez eddig is így volt. Ezt kimutató összehasonlító kutatás készült már korábban Németországban, Ausztriában, Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon, Bulgáriában és Romániában is, és az eredmények el is jutottak Brüsszelbe, ahol kimondták, hogy ez a praktika milyen számú direktíváknak mond ellent. És azzal annyi. Pedig akkor még Daciana Sârbu EP-képviselő is interpellált…
A kettős mérce alkalmazását a gyártók lerázták magukról azzal, hogy a különbségek bizonyos esetekben az egyes eltérő alapanyagokból adódnak, vagy a különböző gyártási pontok sajátosságai, vagy az eltérő tárolási körülmények miatt lépnek fel. Másik érvük, hogy az egyes nemzetek ízlésbeli különbségeit is szem előtt tartják, vagyis például a románok némiképp mást szeretnek, mint a németek, ezért aztán mást is kapnak. Ugyanakkor – és ez a fő érvük – ezek az eltérések még bőven a jogszabályi kereteken belül vannak.
Nos, nem tudom, hogy mi, „keletiek” tényleg annyira mást szeretnénk-e, mint ők, a „nyugatiak”, már ha eltekintünk mondjuk a pacallevestől. Az viszont elég világosnak látszik, hogy a multinacionális cégek így osztották el a piacot, és ezen nem is fognak változtatni, amíg valóban rá nem kényszerülnek. Amire végeláthatatlan jogi procedúrák, lobbik, egyezségek után talán sor is kerül – és akkor nálunk is pont ugyanolyan lesz a zacskós porleves, mint náluk. És ez, be kell látni, nemes cél. De addig is: itt keleten lehet dolgozni azon, hogy alternatívákat teremtsünk, illetve azon, hogy felkaroljuk, éltessük az ilyen kezdeményezéseket. Ez is a jogszabályi kereteken belül van, ráadásul oldja a frusztrációt.
Burus János Botond
