Szikandrából rövid buszozással visszatértünk Agrába, miközben megállapítottam, hogy valószínűleg az eddigi legtöbb óriásméretű reklámot láttam a falakon díszelegni, szinte valamiféle kompenzálásaként az amúgy végtelenül romos, poros és bizony eléggé büdös városképnek. Jártunkban-keltünkben rendszerint a szennyvíz is ott folydogált az út szélén, mivel ez a világhírű város nem rendelkezik csatornázással! Látogatásainkat újabb síremlék felfedezésével – ma úgy mondanánk, hogy a Nagy Akbar apatársának – Itimád-ud-Dauláhnak a mauzóleumát látogattuk meg. Az épületet, melyet „márvány ékszerdoboznak”, máskor pedig Kis Tádzsnak szokták becézni, a gyermeki szeretet emeltette, és nemcsak a küllemével, hanem a szellemével is a majdani Tádzs Mahalt előlegezte meg. Építtetője ugyanis Núr Dzsáhán, Dzsahángír (Akbar fia) Mogul uralkodó kedvenc felesége volt, aki ezt apja (aki egyben Mumtaz Mahal nagyapja), a birodalom pénzügyminiszterének emlékére készíttette 1622–1628 között. A Baby Tadj – ahogyan az angolok aposztrofálják – a már megszokott, hatalmas épületszerű díszes, fehér kőberakásos vörös homokkő kapun keresztül közelíthető meg. A mauzóleum négyzet alakú épület, sarkain egy-egy cshatriban végződő minarettel, egy egyszerű kert közepén, széles vörös homokkő talapzaton áll, és a hozzá vezető út is ebből készült. A fehér márvány épület elsőnek szakít a homokkő használatával. Kívülről teljes egészében színes kőberakással készült mintázat díszíti, amelyet helyenként csipkés márványrácsos ablakok szakítanak meg. A padlózatot színes mozaik, belső falait pedig eléggé épen megmaradt színes falfestmény, mennyezetét néhol festett sztalagmitszerű stukkó borítja. Az épület csodálatos ornamentikája határozottan felülmúlja a Tádzs Mahalét, ez utóbbinál ellenben az összhatás és természetesen a formák és arányok harmóniája, no meg az elhelyezése a páratlan, mint ahogyan ezt rövidesen meg is tapasztalhattuk. Innen ugyanis utunk India talán leghíresebb emlékművéhez vezetett, melyet két vörös kőkapu is őrzött. Az első gigantikus építmény egyszerűbb volt, és egy kertbe vezetett, ahol egy kősétány vitt a másodikhoz, mely hasonlított az eddigi két mauzóleum bejáratához, talán ez lévén – legalábbis bizonyos szempontból – a legdíszesebb közülük. Most így írva róluk, igyekszem eldönteni, melyik is volt a legszebb, de nem igazán sikerül. Természetesen az igazi csoda akkor következett, amikor a széles kapualj keretében megpillantottuk az általuk őrzött, és a távolban felfehérlő kecses épületet! Mintha mindent azért találtak volna ki, hogy fokozza a várakozást és ezzel együtt a hatást, mert kilépve egy teraszszerűségre, valóban elénk tárult a hosszú, középen végig szökőkutakkal díszített, kék vizű, két oldalt parkos sétánnyal és égbe nyúló (de lemetszett tetejű!) ciprusokkal díszített tó, melynek végén, körülbelül velünk egy magasságban a Tádzs Mahal, az örök szerelem megéneklésére szánt fehér márvány csoda állt kecsesen és magányosan. Nem tudok semmi újat vagy mást mondani róla, mint amit már sokan sokszor elmondtak, leírtak, megörökítettek vele kapcsolatban. Tudjuk, hogy Sáh Dzsahán (1592–1666), Akbar unokája, aki amúgy eléggé csélcsap férfiú hírében állt, emeltette kedvenc felesége, Mumtáz Mahal emlékére, aki 1631-ben tizennegyedik gyerekük születésekor halt meg. A nő, aki ilyen erős érzelmeket váltott ki, a már említett Núr Dzsáhán lánytestvérének a gyermeke volt, és ellentétben a nagynénjével, aki Dzsahángír kedvenc feleségeként beleszólt az ország ügyeibe, Mumtáz megelégedett férje szerelmével és azzal, hogy valódi társa lehetett, aki még a hadjáratokba is elkísérte az urát. Ez a rendkívüli kapcsolat sugallta az amúgy is sokat építkező Sáh Dzsáhánnak, hogy valami egészen rendkívülivel tegye halhatatlanná kedvesét és szerelmüket. A fehér – ami ma már sokkal inkább sárga – márvány tünemény 12 évig, 20 000 munkás foglalkoztatásával készült, és nem véletlenül annyira hatásos. Elhelyezése önmagában külön művészet, hisz az épületegyüttes – két felén még egy-egy vörös homokkőből készült, külső vonalaiban hozzá eléggé hasonló épület, egy mecset és egy vendégház húzódik meg – egy magaslaton áll, ráadásul ő maga még egy külön magas márvány talapzaton, oly módon, hogy bárhonnan nézzük, háttere a kék ég. A négyzet alakú alap sarkain egy-egy minaret teszi még kecsesebbé az amúgy is légiesnek mondott összhatást. Albert Ildikó [gallery link="file" columns="2" ids="11799,11800"]