Xantus Gézával, a csíkszeredai festőművész-kollégával Felsőbányán hozott össze a sors, a híres Nagybányai Művésztelep folytatásaként megalakult „tájképfestő táborban”. Azt hiszem, első pillanatban létrejött közöttünk a szimpátia, ami, talán mondhatom, mára már barátsággá alakult. Az ember megérzi, hogy mi lakozik a másikban. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy mindketten a szakrális festészet művelői is vagyunk, így tehát azonnal megtaláltuk a közös nevezőt. Ezt csak azért mondtam el, hogy világos legyen, miért fognak valószínűleg elfogult szöveget hallani. [caption id="attachment_78578" align="alignleft" width="1000"] Forgás - olaj, vászon, 100 x 100 cm, 2018[/caption] Géza életútjáról most nem sok értelme van beszélni, hiszen pár napja megjelent könyvéből (úgy tudom, hogy a megnyitó után lesz a bemutatója) tökéletesen és részletesen megtudható minden. A Teremtés könyvének első fejezetében többször is olvashatjuk: „Isten látta, hogy a világosság jó”, „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.” Dr. Vanyó Lászlót, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem volt professzorát idézve: „A kolosszeieknek írt levél úgy beszél Krisztusról, mint aki a láthatatlan Isten képmása, benne lakott testileg az Istenség teljessége.” Ezt a mondatot húzza alá a következő történet is: Krisztus magával viszi Pétert, Jakabot és Jánost a Tábor-hegyre. Ott elváltozott előttük. Arca ragyogott, mint a nap, a ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény. Ekkor megjelent nékik Mózes és Illés és beszéltek vele. Később fényes felhő borult rájuk, ahonnan szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!”. Tehát a színeváltozás során emberi testben ragyog fel Jézus isteni dicsősége. Ez a tény is igazolta, hogy Krisztus valóban Messiás. [caption id="attachment_78579" align="alignleft" width="1000"] Körhinta - olaj, vászon, 100 x 130 cm, 2016[/caption] Azt hiszem, hogy ez Xantus Géza barátom festményeinek kulcsa és közös nevezője. Minden képén felragyog a gyolcsnál is fehérebb fény, amely az előbb említett tartalmat hordozza. Bármit fest, az áhítatos hívő ember szól hozzánk képeivel. Itt van mindjárt a gyönyörű sorozat: a Megfeszített, a Pietà és a Feltámadott. Az első kép szinte lehetne sorrendben az utolsó is, hiszen Krisztus arckifejezése nyugodt boldogságot tükröz. A finoman jelzett stigmákon kívül sehol sincs jele a grünewaldi rettenetes kínok attribútumainak. Szinte repül a figura, felfelé emelkedik az Úrral való találkozás örömével az arcán. A környezet hangulatteremtő elemek erejével segítik a jelenet kibontását. Az erdő aljnövényzete jut eszünkbe. Amikor az avart megkotorjuk lábunkkal, és érezve a televény illatát rengeteg élőlénnyel, gyökerekkel átszőtt talaj látványa, eszünkbe juttatja a test hovatartozását. A keresztfa egyik szára átalakul levél formájú szárnnyá, és mintha a létra szellemképe is megjelenne az alkotáson. Hadd említsem meg drága barátom, Gajzágó Sándor festőművész véleményét erről a témáról. [caption id="attachment_78580" align="alignleft" width="1000"] Lebegés - olaj, vászon, 100 x 120 cm, 2017[/caption] Kérdezem tőle, hogy te miért nem festesz soha korpuszt? A válasz, mert nagyon nehéz! Tudniillik, a szenvedő test képében benne kell legyen a feltámadás lehetősége is, ezt pedig nagyon nehéz megjeleníteni. Azóta is erre gondolok, amikor ezt a feladatot kapom. Géza barátomnál majdnem megoldva látom ezt a problémát. A Pietà már drámaibb. A sűrű erdő hatalmas fatörzse előtt az anya legborzasztóbb élményét láthatjuk, amikor elveszti egyszülött fiát, és az egyedül maradottság csöndes fájdalmát éli át. A Feltámadott egy újabb környezeti elem-sor kíséretében jelenik meg. Az épített környezet arra utal, hogy az épület csak akkor áll meg, ha egy szellemi konzol, egy Atlasz tartja azt. A halálon győztesen felülkerekedett Krisztus kész a megváltás által uralkodni a világon. Ennek a képsornak a láttán és a többi kép láttán jut eszembe Kokas Ignác, tisztelt és nagyrabecsült kollégánk (Isten nyugosztalja!). A Képzőművészeti Főiskolán neki a harmadik emeleten volt a műterme, én pedig a másodikon tanítottam. Már nem tudom, hogy miért, de felszaladtam hozzá. Rögtön teával kínált, ahogy szokta, és láttam, hogy mindhárom szemüvege teljesen festékes, persze a tenyere is. Kérdem tőle, hogy min dolgozol? Weöres Sándor portréján, de nagyon nehéz! Megnézhetem? Persze! Azt látom, hogy gyönyörűen, kokasos módon meg van festve a környezet, és középen egy nagy fehér folt. Azt mondja: már majdnem megfestettem az egész képet, csak konkretizálni kellett volna a portrét, de sehogy sem ült be az elvont környezetbe a valóságos figura. Kezembe szórtam a titánfehér porfestéket, majd az emulziót és lekentem az egész fejet. Képzeld el, előállt Weöres Sándor helye! Hát ennyire fontos a hangulatteremtő környezet léte. Ha már Kokas Ignácról esett szó, talán legszívesebben Franz Anton Maulbertsch nevét említeném mint Xantus Géza elődjét. A finom koloritja, a bravúros rajztudása, a fénnyel való kitűnő bánásmódja arra enged következtetni, hogy van valami közük egymáshoz, ha más nem, a nagy szellemek találkozása révén. [caption id="attachment_78581" align="alignleft" width="1000"] Út -olaj, vászon, 100 x 100 cm, 2016[/caption] Ez jó végszó arra, hogy pár mondatot szóljak azokról a különleges kompozíciókról, melyeket Xantus Géza a Körhinta, Út, Forgás, a Lebegés címekkel illetett. Ezek mindegyike egy figurának az elmozdulását ábrázolják. A Körhinta például az ülés különböző fázisait mutatja be egy szép Thonet-széken. A mozdulatok valóban a falusi búcsús körhintákon, vagy a vurtslik körforgóin láthatók, csakhogy ez a felszín. A valódi mondandó megint az izzó fehérség körül kereshető. Mint a rovarok, az éjszakai lámpa körül köröznek, és ellenállhatatlan vágy hajtja őket, hogy elérjék céljukat: a fényt. Az Út című képen hasonló történik, csak itt már konkretizálódik a fény: maga a megtestesült Krisztus. Valójában, a krisztusi szellem eléréséről van szó. A Forgás című kép úgy van megkomponálva, mintha egy szélforgó lenne. Egy irányba repülnek és forognak a figurák, középpontban a fénnyel. A végére hagytam a Lebegés című művet, ahol a figurák (tulajdonképpen egy nőalak különböző mozdulatait ábrázolják) lebegve, felfelé haladva, Szücs György művészettörténészünk szerint a végtelen vonzásában a mindenség felé repülnek, a láthatatlan Isten képmása vonzásában. Bráda Tibor (Elhangzott a kiállítás október 2-i megnyitóján.)