Vasárnap, 11-én reggel egy jókora autókonvoj vette az irányt Gyergyó felé a Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület szervezésében. Úti célunk a Békás-szoros déli oldalán található kilátókról való belátás volt. Az úgynevezett Kőkapu után következő parkolóból 41-en indultunk útnak, a sárga háromszög jelzést követve libasorban szuszogtunk felfelé. Tudtuk, hogy ma a megtett utunk során a függőleges irányú haladás lesz a meghatározó mérce. Az első kilátóhoz hamar megérkeztünk, ahonnan a csángók által lakott Háromkút szemet gyönyörködtető tanyavilágára láttunk rá. Akik jártak már ezen az évente megszervezett túrán, felhívták a figyelmünket a hegyimentők (Salvamont) üdvös munkájára, a sziklaszirt elé nemrég elhelyezett korlátokra. Nem is időztünk ott sokat, mert a túravezetőnk, Ilonka jelezte, lesznek ma még olyan megállóink, amelyek „jobb belátásra bírnak”. Lementünk hát egy sziklatölcsérbe, hogy onnan még meredekebben kapaszkodhassunk ki a Fekete torony kilátóhoz. Itt a látvány egyszerre csigázott fel és nyűgözött le: szinte a lábunk alatt zajlott a „hangyaélet” lent a szorosban. Mecsboxok kanyarogtak, húztak félre a gyufásdoboznyi árusbódék előtt, pálcikaemberkék alkudoztak a bóvliárusokkal, de azt, hogy mit vásároltak, onnan fentről nem láthattuk. Talán jobb is. Learaszoltunk a sziklás ösvényen, megálltunk egy kis energiapótlóra az árnyékban, ürítettünk kulacsot és biotartályt, aztán irány az Omega számát idéző – Égben lebegők csarnoka –, a hegyimentők által épített kilátó felé. Sajnos a Mária-kő egyik sziklájára kitolt modern menedékhelyről valakik úgy gondolták, hogy az úgy szolgálja a legjobban a turistákat, ha be van zárva. Na de a CsEKE jó kapcsolatrendszerrel bíró szervezet, úgyhogy pár telefonhívás nyomán a kulcs előkerült, és mi kettesével bemenve szinte a levegőből csodálhattuk meg a szorost. A kilátótól a sárga háromszög jelzéshez visszaérve a Cifra-nyereg felé vettük utunkat, majd egy mesebeli virágos mezőre értünk, ahol elkészült a „gyorsan, me’ éhes vagyok” típusú beszólások által vidámmá varázsolt csoportkép. A gyenge székelyt perzselő nap heve arra ösztökélt, hogy mihamarabb elérjük a Kis-Békást, ahol egy hűsítő mezítlábas átkelés várt ránk. A lábbelikkel, nadrágokkal való bajlódás során a túravezető egyszer csak odakiált a kisunokájának „Lilla, te bugyison is átmehetsz”, mire mi elnevettük magunkat, hisz egy Lilla nevű hölgy is volt a társaságban. Aztán beleoroszkodtunk. Azt, hogy milyen ijedt pofát tud vágni az ember a zsibbasztóan hideg vízben a csúszós köveken egyensúlyozva, azt az utánunk átjövők arcáról tudtuk leolvasni. Lábaink érzékelhetővé történő visszahozatalára szánt időt egy pár nyoma veszett túrabot esete tette izgalmassá, amelyek köré már a népmesékből ismert összes eltűnési történetet felidéztük. A „milyen volt – piros” botok természetesen előkerültek, és közben az emlékezet színpreferenciájáról megtudtuk, hogy bizonyos esetekben egy égőpiros foltocska színe teljesen elnyomhatja az amúgy nagyrészt fekete felület emlékét. Ezen aztán jól elszórakoztunk, később továbbvetítve ezt egy elmaradt „piros” kalapra is. A visszafelé vezető utunk során kellemes meglepetés és egyben kihívás volt az a sodronyhíd, ami nemrég készülhetett el, hogy a közeli sellőt („ha a mederben erős törés támad, akkor ott sellő képződik” – Wikipédia) jobb szögből lehessen megcsodálni. Bár nem volt egyszerű a nagy szintkülönbség megtétele ahhoz, hogy az ember a hídra jusson, a csapat többsége vállalta az akrobatikus mutatványt. Összességében nem túl megerőltető, de annál több látnivalót biztosító túra volt. Ha éves rendszerességgel megszervezik, ahogy értesültem, mindenkinek ajánlom, aki a kissé sziklás túraösvényektől és a patakon való átkeléstől nem riad vissza.

Kovács Csaba Pityóka, Csíkszereda