Banális, teljesen hétköznapi részletkérdésekkel foglalkozunk. Most éppen úgy tűnik, hogy megszabadultunk a maszk viselésétől. Nem lett oda a koronavírus, csak éppen nekigyürközni látszik ismét, hogy görögbetűs monogramokkal érkezve támadjon. De. Ez a mostani advent. Az idei decemberben – legalábbis az elején – nem lelki, hanem eléggé másfajta gondok, bajok kötik le a figyelmünket. Többek között az foglalkoztatott, s izgat még ma is, hogy nyakunkon a tél, s vajon hogyan vészeljük át, mi lesz velünk a nagy hidegben? Az aggaszt, hogy vajon elég lesz-e a fánk? Futja-e gázra? Netre? Telefonra? Üzemanyagra? Banki részletre? Áldomásra? Decire? Perselypénzre? Kilyukad-e a gyermekünk kedvenc nadrágja? Esetleg megússzuk-e anélkül, hogy kinőné azt a bakancsot, amelyet oly nagy lelkesedéssel szedtünk ki tavaly a karácsonyfa alól, tudván, hogy a bölcsen előrelátó angyal – vagy maga a Jézuska, kinek mije van, s hogy nevezi, ha hisz benne egyáltalán, s ha van annyi pénze, hogy a rajongó örömöt, meg a valós-virtuális kapcsolatot vele fenntartsa – eleve bő egy számmal nagyobbat szerzett a mi részünkre? Szóval: Advent. Várakozással teljes időszak. Vajon jön-e? Megérkezik-e a fény a sötétből a leghosszabb és leghidegebb éjszakák után? Eleddig minden esztendőben eljött, hozott némi új reményt, hogy valahogy ellehessünk esztendő ilyenkorig, a következő remény-vételezésig. Ha bízzunk az eljövetelben és némiképp magunkban is, akkor megmutatkozhat a reménynek csillaga. Ha nehezen, ha csak lopakodva, ha döcögve, ha vacogva, ha fagyoskodva is, csak kitavaszodunk egyszer. Valahogy a minimum felé kellene tekintgetnünk. A gyökerek, a családi fészkek felé, mert minden ott van, s minden onnan érkezik. Amíg nem késő. Mert nem az ún. bolti Jézuska vagy az ún. nagyáruházi angyal hozza a sok bóvlit. Az igazi Jézuskának és a valóságos Angyalnak azonban annál sokkal több esze van, nem szórja sem zsebből, sem hitelkártyáról a pénzt. Egy belső, halk hangon szólít meg, hogy forduljunk az otthon, az eredendő Betlehem felé, mert az nem kerül pénzbe. Csak a gondolat és a mozdulat esik nehezünkre olykor. Sokkal, de sokkal kényelmesebb egy távolabbi városban élvezni az ünnepet a műanyagok, a műérzések és a műprogramok közelében. Holott az igazi karácsony, a karácsony – sőt: a Karácsony! – mindig egy belső faluban zajlik, ahonnan vétettünk. Még a nagyvárosi is. Ha meghalljuk a belső titkos hangot, az a karácsonyi minimum. A maximum, ha eleget teszünk a hívó szónak. Haza kell menni majd, úttalan utakon, járatlan ösvényeken is el lehet jutni odáig. Mert itt, a kinti Európában huzat van, kór, s olyan a világ, amely nem teljesen nekünk való. Szépen, sorban szaporodnak a jelzések. Egyre színesebbek a kirakatok. Egyre erősebbek a fények. Egyre pazarabb az árukínálat. Egyre dúsabb és tobzódóbb a jónak és kincsnek hitt földi bóvli. Csak bírjuk anyagiakkal. Én azt sejtem, hogy az adventnek, magának a latin szónak létezik egy olyan értelme is, hogy: ’előrenyomuló’, esetleg ’kívülről érkező’. Nyilvánvaló, hogy ez érthető a Megváltó közeledésére is, hiszen jön, várjuk Őt valahonnan, s ez a kiindulási hely a mi világunktól távolabbra esik. Ha élünk. S ha bírjuk a kellő lelki többletet.

Simó Márton