borús égbolt
enyhe eső
enyhe havazás
A tolerancia árnyalatai
Nem mered leírni az újságba, hogy nincs az az LMBTQ-propaganda, ami lebeszélne arról, hogy a nőket szeresd – froclizott pár hete egy kedves csíkszeredai képzőművész ismerősöm. Illetve nem is egy, hanem rögtön kettő. Jót derültek a rovásomra a derék mesterek. Mit lehet válaszolni egy ilyen provokációra? Azt tettem, amit a helyemben valószínűleg a legtöbb székely ember is tett volna. Ezt feleltem: Na, fogadjunk! Őket sem kellett félteni: simán belementek.
Töredelmesen beismerem, hogy a fenti történéseknek volt előzménye is. Essünk túl rajta.
Szóval úgy kezdődött, hogy kifejtettem a mássággal kapcsolatos álláspontomat. Nem tagadom, egy picit megértőbb vagyok a közbeszédben a leginkább elterjedt nézetek vallóinál. Azt fejtegettem, hogy nekem semmi bajom a melegekkel. A leszbikusokat megértem, mert én is a nőket szeretem, a meleg férfiakból pedig minél több van, annál jobb, mert annál kisebb a konkurencia a heteró nőknél. Nem árt, ha az ember ismeri az érdekeit. Nevettek az okfejtésen a derék urak. Aztán tovább is szőttük a beszélgetést. Ekkor mondhattam, hogy nem értem, miért ennyire megosztó a kérdés a közbeszédben, amikor nincs az a propaganda, amely meg tudna győzni arról, hogy nem a nők a szebbek.
Elvicceltük poharazgatás közben, pedig a téma meglehetősen érzékeny. Túl is mutat a másság kérdésén. A toleranciáról van szó. Egyszerűbben: az élni és élni hagyni elvéről. Sok a félreértés is a fogalommal kapcsolatban. Van, aki a toleranciát úgy értelmezi, hogy amit tolerálunk, azt teljes mértékben elfogadjuk, empatikusan közösséget vállalunk vele. Ennek a továbbgondolt változata, hogy ha alapértelmezetten viszonyulunk olyan embertársainkhoz, akik mások, mint mi, akkor tulajdonképpen fel kell adnunk saját identitásunkat.
No, ezzel a továbbgondolt értelmezéssel van nekem vitám. Egyáltalán nem gondolom azt, hogy amikor tolerálom más ízlését, magánéleti választásait, akkor le kéne mondanom saját identitásomról. Ezt a sokakban létező félelmet megalapozatlannak tartom. A tolerancia fogalmának az az értelmezése áll hozzám közelebb, ami alapjáraton közömbösséggel jár. Mert valamit tolerálni, eltűrni a leginkább a bármilyen viszonyulás elengedését jelenti. Azaz sem mélyen beleérző empátiát, sem öncélú ellenségeskedést.
Amikor közügyekről van szó, gyakran halljuk azt a politikusainktól, hogy foglaljunk egyértelműen állást, ne maradjunk közömbösek. Sok tekintetben igazuk is van, a túlzásba vitt közömbösségnek is romboló hatása tud lenni a társadalomra nézve. Nézetem szerint az sem szerencsés, ha átesünk a másik végletbe. Azaz mindegy milyen közéleti kérdésről van szó, kizárólag a jó vagy rossz, fehér vagy fekete fogalompárokat használva, csak kibékíthetetlen ellentétekben tudunk gondolkodni. Hogy ez hová vezet, azt megmutatta sajnos a háború.
Nem akarom elhinni, hogy nem létezik az arisztotelészi aranyközépút, vagy nem járható. A józan eszem tiltakozik ellene. Jut eszembe, azzal kezdtem a jegyzetet, hogy fogadtam két kedves képzőművész ismerősömmel. Vajon nyertem?
Kiss Előd-Gergely
