A járványhelyzet beékelődése óta, vagyis több mint fél éve nagyon megváltozott az élet, s nemcsak a világ egyes részein, hanem gyakorlatilag mindenhol a Földön. Ezzel én sem vagyok másképp, és mivel újabb évet öregedtem, a családi vacsorán, tortával és ajándékkal a kezemben, nézve a családomat, nagyon meghatódtam. Régen nem volt erre példa, és igazán boldog voltam, amiért hosszú idő után alkalmam volt a szeretteimmel tölteni egy teljes napot, illő módon ünnepelni. Igaz, hogy a születésnapom apropóján gyűltünk össze, de mindez nem számított. Nem én voltam a lényeg, és nem így vártam erre a megkülönböztetésre. Belém hasított a hála érzése, és remélem, még sokáig ki fog tartani, mert gyakran elfelejtem azt, hogy milyen szerencsés ember vagyok. Hogy milyen gyakran panaszkodom ok nélkül, hogy mindig olyasmire vágyom, ami nem is fontos. Hiszen már így is megvan mindenem, ami a teljes élethez kell. De azt hiszem, ez egy olyan emberi tulajdonság, ami a legjobb és legrosszabb is egyben. Jó az, hogy törekszünk a jobbra, hogy még többet szeretnénk, hogy bizonyítunk és a túlbuzgóság közepette jót is teszünk. Csak a rohanásban, a lét valóságos üldözése közben megfeledkezünk azokról a dolgokról, amelyek tényleg számítanak. Általában mindent értékekhez, anyagiakhoz, mértékekhez kötünk, pedig a lényeg nem egy tárgy vagy eszköz. Hanem egy szeretett személy. Ez tart minket életben és ez is motivál. Jó, ha néha eszünkbe jut, hogy amit teszünk, azt valakiért, valakikért tesszük, mert önmagában a tettek, a célok és a vágyak, amelyeket hajtunk, semmit sem érnek. Akármennyire is próbáljuk bebizonyítani, hogy jó a függetlenség, a szabadság, a kötetlenség és olykor a magány: mindannyian tudjuk, hogy társas lények vagyunk. E nélkül híján vagyunk a boldogságnak, az örömnek. Szükségünk van arra, hogy megöleljenek, mosolyogjanak ránk, hogy megértsenek, és ezzel nincs is semmi baj. Sőt, úgy vélem, hogy az egyre növekvő szeretet nemcsak ránk van jó hatással, hanem az egész világot szebbé, fényesebbé és elviselhetőbbé teszi.