Az elmúlt héten a csíkszeredai Sapientia – EMTE Ezüstakadémiáján tartott előadást a székelyföldi munkamigrációról nagyszámú érdeklődő előtt Bo­dó Julianna egyetemi tanár. A kutatót, aki immár több évtizede vizsgálja a székelyföldiek külföldi vendégmunkáját, ennek a munkamigrációnak jellemzőiről, változásairól és várható alakulásáról kérdeztük. – Régóta foglalkozik a székelyföldi munkamigrációval, e tárgyban több tanulmánya is megjelent az évek során. Úgy tűnik, most minden eddiginél aktuálisabb, mondhatni fájdalmasan aktuális ez a téma... – Én nem mondanám, hogy „fájdalmasan”. Azért nem, mert egyrészt egy társadalomkutatói magatartás nem igazán teszi lehetővé azt, hogy minősítsek egy jelenséget, de ezen túllépve azért nem mondom, mert van ennek jó néhány olyan oldala is, amelyről nem szokás beszélni. Azaz a téma negatív oldalai jelennek meg hangsúlyosabban, és ez ferdíti a jelenséget. De nézzük meg, ha az emberek egymás között beszélnek róla, nem mindig csak a negatív oldalt emlegetik, illetve maguk az érintettek is szeretik inkább a vendégmunka sok pozitív hozadékát kiemelni. Tehát számukra nem egyértelműen negatív ez a dolog. Persze onnan nézve, hogy elmennek az emberek, nem egy pozitív tényező, de ha azt nézzük, hogy az itteni gazdasági struktúra vagy az életlehetőségek nem teszik lehetővé azt, hogy elérjék a kívánt életszínvonalat, úgy éljenek, ahogy ők szeretnének, és ezt nem passzívan veszik tudomásul, nemcsak panaszkodnak, hanem tesznek ennek érdekében – az egy pozitív magatartás. Nem fogják vissza a vágyaikat, az elképzeléseiket, hanem keresik a módot, ahogyan ezt teljesíteni lehet, kezükbe veszik az életüket, ez pedig pozitív dolognak tekinthető. Hozzá kell tennem, hogy Székelyföldön ez a jelenség, hogy az emberek, ha nem boldogulnak itthon, akkor a boldogulásukhoz szükséges feltételeket megteremtik azáltal, hogy elmennek valahová dolgozni, nem ma kezdődött és nem tegnap, hanem évszázadokkal ezelőtt, amikor hol a Regát volt a célpont, hol Budapest, hol Amerika. Ez egy kisebb-nagyobb dinamizmussal, de már rég zajló történet. Tehát nem feltétlenül fájdalmas. – Ön kiemeli a székelyföldi munkamigráció intenzív folyamatjellegét is. Mit érthetünk ezen? – Ezt kimondottan az 1989 utáni helyzetre értem. Arról van szó, hogy a rendszerváltás után, amikor a határok átlépése sokkal könnyebbé vált, amikor az utazási lehetőségek is változtak, nagyon hamar, nagyon sokan elindultak, és ez a folyamat máig tart. A dinamizmusa, az intenzitása nem csökkent, erre értem, hogy folyamatjellege van. Nyilván a mindenkori politikai változások függvényében folyamatosan változott, meghatározta például Románia európai uniós csatlakozása vagy egyes országokban a munkaerőpiacok megnyitása a külföldi munkavállalók előtt. Ugyanakkor – mivel az 1990-es évektől folyamatosan figyeljük ezt a jelenséget, és több kutatási projekt is kimondottan ezt vizsgálta – ennek a 25 évnek a folyamatában megfigyelhető egy nagyon erős változás. – Két korszakról beszél az 1990 utáni munkamigráció folyamatában. Melyek ezek? – Nem egyik napról a másikra bekövetkező változásról van szó, hanem inkább arról, hogy bizonyos trendek kezdtek hangsúlyosan előtérbe kerülni, és aztán megerősödtek. Az 1990-es években, amikor az emberek elkezdtek „kijárni”, Magyarország volt az első számú, szinte kizárólagos célpont. Az elmenőknek nagyon határozott céljaik voltak arra nézve, hogy miért mennek, mit akarnak és mennyi ideig maradnak, ugyanakkor ez a kilépés és a találkozás a másik világgal, az Őkkel, nem hozta közelebb a két világot, hanem inkább megerősítette a kettő közti határvonalat. Tehát a kint tartózkodás a munkamigránsok számára elsősorban és szinte kizárólagosan munkát jelentett, ami azt jelenti, hogy a kinti világgal nagyon kis felületen találkoztak. Mivel nagyon sok idegen és kevésbé megismerhetőnek látszó, akár ellenséges magatartást is tapasztaltak az adott országban, ez is megnehezítette a közeledést. És nagyon erős volt az arra való összpontosítás, hogy mit akartak elérni. Ami viszont a 2000-es évek elejétől elég nyilvánvalóan kezd látszani, és mára már ez, mint trend, meg is erősödött, az az, hogy ezek a határvonalak kezdtek elmosódni. Az Ők és a Mi, a mi világunk és az ő világuknak a beélése, a róla való beszélésben, magatartásban kezdett közelebb kerülni egymáshoz. Ennek a trendnek megerősödéséhez hozzájárult például az utazás maga. A Kilépés. A határok – úgy is mint fizikai, úgy is mint mentális határok – átlépése. Az 1900-as évek elejéhez képest az utazás könnyebb lett, több lehetőség van, anyagilag is elérhetőbb. Egy olcsó fapados repülővel néhány óra alatt ott vagy, ahol akarsz. Ennél talán még fontosabb az, hogy azok a határátlépési procedúrák, amik az 1990-es években olyan nagyon megnehezítették és kiszámíthatatlanná tették az utazást vagy a kint tartózkodást (pl. volt időszak, amikor százmárkást kellett mutogatni, máskor meg épp az volt a baj, ha volt valamennyi pénz, vagy nem lehetett bevallani, hogy az ember milyen célból utazik, és be volt határolva a külföl­dön tartózkodás időtartama), teljességgel megváltoztak. Ezek miatt annak idején az utazás a Nagy Kaland volt, a Nagy Kilépés. – Mi változott még a 2000-es években? – Változott a kommunikálás és a tájékozódás lehetősége. Az 1990-es évek elején nagyon nehézkes és nagyon költséges volt a telefonálás, ezért ritkán is éltek vele az emberek. Most mindenkinek ott van a zsebében a telefonja, a Skype-kommunikáció nagyon elterjedt stb. Nem kell teljesen elszakadni itthonról, hisz az itthoni eseményekhez mentálisan hozzá lehet kapcsolódni. Vagy az információk szerzése: van olyan ember, aki azt mondja, hogy amikor itthon volt, akkor a politika, a közélet nem érdekelte, de mióta elment, rendszeresen követi az itthoni hírportálokat, mert tudni szeretné, mi történik otthon. Megvalósulni látszik az a helyzet, amit úgy jeleznek a szakirodalomban, hogy transznacionális migráció, és ami azt jelenti, hogy az egyén, a migráns nemcsak egy fizikai helyhez kapcsolódhat, kötődhet, hanem egyszerre kettőhöz vagy akár többhöz is. Ez azt is jelenti, hogy nem kell szigorúan beilleszkednie sem abba a közegbe, amely befogadja, és nem kell kiszakadnia a kibocsátó közegből sem. Tehát egy „transzhelyzetbe” kerül, ami roppant megkönnyíti ezt az életformát. Ugyanakkor változott a munkavállalás módja. 1990-ben vagy 2000 előtt szinte kizárólagos volt a feketemunka, vagyis a törvénytelen munkavállalás, ami az embereket állandóan kiszolgáltatottá tette, rejtőzködésre kényszerítette. Feketemunka előfordul ma is, de elenyésző, többnyire szabályosan, érvényes munkaszerződéssel dolgoznak a mai migránsok. Ezek azok a tényezők, amelyek ezt a közeledést lehetővé teszik. – Változott a munkamigránsok életkora is... – Az 1990-es években, ha egy robotképet rajzolnánk a székelyföldi migránsról, akkor az elsősorban a középkorú férfi volt, 40 körüli, családos. Azóta fokozatosan a nők felzárkóztak, nem tudnám megmondani, hogy fele-fele arányban-e, de szinte. És a fiatalok részvétele megnőtt. Nagyon sok fiatalra jellemző, hogy nem föltétlenül azért megy el, mert nem kap itthon munkát, hanem azért, mert ebben egy lehetőséget lát tapasztalatszerzésre, világlátásra és a pénzszerzés lehetősége is hatványozottan jobb. – Változott-e az, hogy milyen munkát találnak? Találnak felelősebb munkahelyet? – A fiatalok közül többen vannak olyanok, akik valamilyen egyszerű munkával kezdik, például háztartási alkalmazottként, és aztán sikerül előbbre lépniük, esetleg a szakmájukhoz közelebb álló munkát végezniük. Nem lehet erre nagyon biztos adatokat mondani, de egyértelmű, hogy nő azoknak a száma, akik a szakmájuknak megfelelő munkát végeznek külföldön, például informatikusként sokan dolgoznak, vagy szintén jellemző az egészségügyi középkáderek iránti kereslet az északi országokban. – Mennyiben különbözik a székelyföldi munkamigráció a romániaitól? – Az egyik, ami érdekes, hogy 1989 után itt nagyon hamar megmozdultak az emberek, valószínűleg épp az említett társadalmi-kulturális előzmények következtében. A célországok tekintetében is voltak különbségek, a székelyeknek kezdetben Magyarország volt az elsőrendű célpont, de ez is változott, most már Anglia és Németország lett a célpont. Általában a nemzetközi trendeknek megfelelően működünk mi is, így a nők munkamigrációjával kapcsolatban is: például az ázsiai nők migrációját vizsgálva egy kutató azt állapította meg, hogy azokban az országokban, ahol volt hagyománya annak, hogy a nő elmehet dolgozni, megengedett számukra, hogy a szülőhelytől távol dolgozzanak, ott most is erős ez a tendencia. Nálunk is megvan ez az előzmény, ha a cselédkedésre gondolunk, nem beszélve a gyári munkáról, ami 1989 előtt annyira jellemző volt. Tehát nem véletlen, hogy a nők is hamar megindultak. – Van visszaút? – Eddig nagyon határozottan az volt a kutatási tapasztalat, hogy igen. Az emberek úgy mennek el, hogy vannak céljaik, amelyeket szeretnének elérni, de szinte mindenki azt mondta – több száz interjút készítettünk –, hogy szándékában áll hazajönni. És a nagy többség tényleg haza is jött, vagy berendezkedett arra az életformára, hogy eltölt hosszabb időt odakint, és utána végleg hazajön, esetleg egyféle ingázó életformaként több alkalommal kijár. Egy tanítványom hét évvel ezelőtt írta a diplomadolgozatát egy falu fiataljairól, vendégmunkás-praxisaikról. Később visszatért ugyanoda, és megnézte, hogy azok, akik annak idején 20-30 évesekként külföldre jártak dolgozni, most mit csinálnak. Nagyon sokan családot alapítottak, de az életformát annyira megszokták, hogy néhány hónapot elmennek, néhány hónapot itthon vannak, váltogatva a helyszíneket – teljesen természetesen kezelik, erre rendezkedtek be. Van ugyanakkor valami, amire kezdtünk felfigyelni az utóbbi időben, egy új trend kezd körvonalazódni, amit még nem ismerünk eléggé, és a kifutását még nem láthatjuk. Arról van szó, hogy főleg a fiatalok egyre hosszabb időt töltenek külföldön, és kevésbé határolják be azt az időt, amit kint fognak tölteni. Beláthatatlan, viszonylag lazán tervezett életformáról van szó. Egy kicsit projektszemlélet, ami a 21. századi fiatalok életformájára jellemző. Nem a végső nagy célt tűzik ki, hanem sok apró célt. Jellemző erre a gyakran váltogatott munka, a változó célok. Ami egy új helyzet is, mert valószínűleg ezek a fiatalok közül több lesz az, aki tényleg nem fog hazajönni, aki a végleges kitelepedést választja, azzal a kitétellel, hogy intenzív kapcsolatot fog ápolni az itthoni környezettel. Ilyenre látunk példákat. Ez lehet fájdalmas, ahogy az elején mondtuk, mert nem jönnek haza és nem itthon kamatoztatják a tudásukat, és ez a kibocsátó közegre nézve nem egy pozitív hozadék. De ha ez a trend megerősödik, szembe kell néznünk vele. Daczó Katalin