tiszta égbolt
kevés felhő
A Segítő Szűzanyánál
Nem hiába laktunk a templom mellett. S talán nem is véletlenül. Valószínű, édesapám tudatosan vásárolta a templom melletti telket, hogy térben is állandóan az Úr közelségében lehessen. Mert lélekben mindig az Úrral volt. Így hétköznaponként, munkáját félbeszakítva is bármikor bemehetett a templomba. Különösen a májusi és októberi vecsernyékre szokott csak úgy, készületlenül megjelenni. Mert a vasárnapi szentmisére mindig készülni kellett: ünneplőruhába öltözött és közben ünneplőbe öltöztette a lelkét is. És vele együtt az egész család készült az ünnepre.
Itt tanultam meg többek között apró gyermekként, hogy nekem két apukám és két anyukám van. És ők egymás közt, egymással jó viszonyban vannak. Sokszor voltunk együtt hétköznap is a templomban, ha meg nem tudtak átjönni, mentem nélkülük is, és mondtam, majd mondattam a vecsernyéket. Annyira tetszett az az ima, amelyet már kisgyerekként megtanultam, és amely a második anyámat még közelebb hozta hozzám: „Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg, hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy, most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya.”
Bárhová mentem, édesanyám az ajtóból, majd később a kapuból ezzel a jókívánsággal bocsátott útra, még papkoromban is: „A jó Mária segítsen meg, Fiam!”.
Úgy adódott egyszer gyermekkoromban, hogy édesanyámmal és édesapámmal zarándokoltunk el a Segítő Szűzanyához. Nem volt igazán szervezett út, de mégis többen voltak Borzontról, Alfaluból és a környező falvakból. Amikor megérkeztünk a bazilikához, úgy elcsodálkoztam a templom nagyságán, fönségén. Olyan ünnepélyes volt minden. Ekkora templomot csak Ditróban láttam korábban, amikor Jézus Szentséges Szíve-búcsúra zarándokoltunk. És ez a nagy templom éjféltájban, amikor mi megérkeztünk, majdnem tele volt. Épp rózsafüzért imádkoztak. Minden tized után énekeltek egy Mária-éneket, majd folytatták az imádságot.
Mi is bekapcsolódtunk az imádságba, és mondogattuk nagy lelki beleéléssel. De egy idő után, nem igazán akartak a szavak kijönni a számból. Ahelyett szaporán ásítgattam, majd a szemeim úgy elnehezedtek, mintha az ingaóra nehezéke nyomta volna le szempilláimat. A lélek ugyan kész volt az Úrra figyelni, de a test nagyon erőtlennek bizonyult. Annyira, hogy egyszer csak az édesapám ölében kötöttem ki. Édesapám pedig, aki minden várt és váratlan nehézséget könnyen megoldott, megoldotta az én helyzetemet is. Átölelt és a Szent Antal-oltár előtt lévő kis dobogóra fektetett.
A többi már ment magától. Nem tudom, mennyi ideig lehettem ott az oltár előtt, de egyszer csak azt láttam, hogy édesanyám közeledik felém. Lassan, óvatosan, szinte lábujjhegyen jött, hogy a lépései ne zavarjanak. Letérdelt mellém, gyöngéden megcsókolta homlokom, majd az otthoni kicsi párnámat helyezte a fejem alá. S mintha már nem is az oltár lépcsőjén, hanem otthon, a szokásos helyemen, a kihúzhatós kanapéban aludtam volna. Édesanyám végighordozta meleg tekintetét rajtam, majd visszament édesapám mellé a padba és mondta tovább az imádságokat.
És egyszer mintha kint lettem volna valahol az erdőn egy gerendából összeácsolt gazdasági épületben, amelybe a boronák között szabadon kószált be és ki a szél, és ezért fázni kezdtem. De nem sokáig, mert ekkor – és most ismét az oltár előtt voltam – az oltár fölötti emelvényről leszállott a Segítő Szűz Mária, kezében ott volt az otthoni kicsi meleg paplan, csak most patyolatfehér paplanhuzat volt rajta, megállt a lábamnál, rám mosolygott és gyöngéden rám terítette. Engem pedig olyan meleg járt át, mintha valóban igazi fekhelyemen aludtam volna.
Boldog voltam, hogy földi édesanyám és égi anyám ilyen jól megértik és kiegészítik egymást, észreveszik és teljesítik kívánságomat.
Nem tudom, meddig lehettem az oltár előtt, de amikor felébredtem, a templomban már jó világosság volt, és a zsúfolásig megtelt templom közönsége épp azt az imát mondta, ami annyira kedves volt számomra: „Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg, hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy, most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya.”
Ft. Baricz Lajos
