A dél-erdélyi Retyezát-hegység nemhiába viseli ezt a nevet, mert a kék szín minden árnyalatában pompázó magashegyi tengerszemével, hatvan, 2000 méternél magasabb sziklaképződményeivel az egykor Zerge-havasnak hívott hegység, mint valódi alpesi táj, emelkedik a Hátszegi-medence fölé. Hegyoldalai, lent bükk- és fenyőerdővel, magasabbra haladva a kúszó cirbolyafenyőivel, havasszépével színkavalkádot alkotnak. Már 1935 óta nemzeti parknak nyilvánították. Ebben a gyönyörűséges hegységben indult 2021. augusztus 16-án, négy napra, a csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület két kisbusznyi, 18 turistája, Balázs Bécsi Rozália és Kocsis György vezetésével. A kora reggeli indulás bemutatkozással és néhány jó tanács elhangzásával kezdődött, és örvendetes, hogy néhány egészen fiatal túratárs is ott volt. A Csíkszereda–Segesvár–Medgyes–Hátszeg-útvonalon haladtunk a Gura Apelor víztározóig, innen pedig a Lapusnyik-völgyi erdészeti út végpontjánál kialakított parkolóhelyig, olyan úton, hogy csak tapasztalt vezetők és magas alvázú autók tudnak közlekedni rajta. Ez alkalommal Gyuri és Attila vállalta a vezetést. A parkolóban elhagyva kisbuszainkat, hátunkon nagy csomagjainkkal, egy köves lejtőn leereszkedve, egy keskeny pallón átkeltünk a rohanó Lapusnyik-patakon, hogy a túloldalon egy kényelmetlen, meredek parton felkapaszkodjunk a környezetvédők által kijelölt, nagyon szép vadligetes, 1615 méteren lévő Peleaga régi táborozóhelyre. Sátrainkat sűrű felhőtakaró alatt, szemerkélő esőben húztuk fel, miközben reménykedtünk, hogy az égiek velünk lesznek, és a következő napokban kiderül az ég. A sátrak álltak, biztonságban éreztük magunkat, mert egy profi hegyimentő szolgálat működött a közelünkben, de a ravasz rókáktól még ők sem tudtak megvédeni, egyik hajnalban ugyanis, mire észrevettük, néhány sátor előteréből kivonszolták elemózsiás zacskóinkat egész az erdő széléig, és vígan lakmároztak belőle. Táborhelyünkön volt egy óriási kő, melyet már a tavalyi csapatunk elnevezett Beszélőkőnek, ami körül esti megbeszéléseinket tartottuk. Így volt ez most is. Miután mindenki berendezkedett, az eső is megszűnt, és vidáman, reménykedve a másnapi napsütésben, beszélgettünk a Retyezát-hegységről. Elmondtuk, hogy a Retyezát a Godján-hegycsoport, a Déli-Kárpátok legnyugatibb hegycsoportja, a Zsil völgye és a Temes, Cserna folyók között. Északon a Hátszegi-medence, keleten a Petrozsényi-medence határolja. A hegycsoport fő vonulatai a központi Godján-hegységből ágaznak ki, lefektetett H betű alakban. A legnagyobb magasságok a Retyezát-hegységben vannak. Az alacsonyabban fekvő déli peremen mészkőből álló szurdokvölgyeket és karsztjelenségeket láthatunk. A vele párhuzamos északi vonulat kemény, elsősorban kristályos palából épül fel. Miután megbeszéltük a következő két nap túraprogramját, meg kis cseverészés után, kissé dideregve elindultunk, hogy fűtetlen sátrainkban pihenőre térjünk, mert tudtuk, már másnap kemény nap elé nézünk. Nem mindenkinek sikerült jól az alvás, részben a mínusz értékekig süllyedő hőmérsékletnek, másrészt az először a Retyezátba túrázók izgalma miatt. De reggel mindenki pontos időben ott volt a Beszélőkőnél, és elindultunk a harmatos, füves ösvényen a gyönyörű Pelága-tó irányába. Hosszan követtük a Lapusnyik-patak medrét, a zöld minden árnyalatával és a legelő juhnyájjal tarkított hegyoldalakban, a kristálytiszta, gyors folyású patak csobogása, az újratelepített mormoták sípolása csak aláfestés volt. Láttunk zergét meg egy mormotát is, de leginkább csak a hangjukat hallhattuk. Egyórai kényelmes gyaloglás után elkezdtünk egy meredek kőfolyásos kaptatón kapaszkodni felfelé, hogy még egy félórai út után megérkezzünk a Pelága-tó partjára, ahol a tó vizében bal oldalunkon a Pelága-csúccsal (2509 méter), jobbunkon a Papusa-csúccsal (2508 méter), ragyogó napsütésben reggeliztünk. Mivel még hosszú, nehéz út várt ránk, elindultunk, hogy megmásszuk a magas Papusa csúcsát. Ide csapatunk minden tagja feljött, és élveztük a látványt, amit megérdemeltünk. Bármerre néztünk, csupa gyönyörűség volt minden. Fotózkodás és egy kis energiabomba elfogyasztása után elindultunk az aznapi túránk legizgalmasabb szakaszára, hogy végigmenjünk a zárt kapuknak nevezett csipkés hegygerinc oldalán. Jobbunkon, a tátongó nagy mélységből a Zerge-tóban lévő kis szigetecske a nagy békaszemeivel kacagott fel ránk, biztatva, hogy tudjuk megcsinálni, végigmenni, nem lesz semmi baj, még azoknak sem, akik először jöttek a Retyezátba, és még sosem jártak ilyen kitett helyen, erejüket és bátorságukat feszegetve. A tó túlsó partján magaslott a Custura hegyvonulata, gyönyörű sziklaormaival, mely összekötő kapocs a H betű formájú hegy déli és északi vonulata között. Lassan, egymást segítve és biztatva araszolgattunk, a láncos részt elhagyva, a keskeny ösvényeken, a bal felünkön lévő sziklafalba kapaszkodva, némelyek számára soha véget nem érő, eléggé hosszú szakaszon. Miután kiértünk a nagy csúcs gerincére (2463 méter), ahonnan fellélegezve, kissé megpihenve visszanéztünk a magunk mögött hagyott kemény útszakaszra, a Zerge-tóra, és nekifogtunk a meredek lejtőn lefelé, a Gáles-völgybe, a napsugártól messziről tükröződő Gáles-tó partjára. Aki még jó erőben volt, felment a nagy csúcsra, lassan lehetett araszolgatni a kőrengetegen át, a jelzés nyomán, amelyet a vége felé már nem láttunk, így kissé nehézkes volt a beérkezés. De végül összekerült a csapat, és a tavat meg az alattunk lévő völgyet csodálva, eléggé elfáradva ebédeltünk, hogy újra nekiindulhassunk az általunk még nem járt kereszt jelzésen, a Pelága-nyeregben. Nagyon csalafinták ezek a katlanok, mert amikor már úgy láttad, hogy fent vagy a nyeregben, kiderült, hogy még csak egy, de nagyon mély katlant kell túlszárnyalnunk, hogy onnan másszunk ki az igazi Pelága-nyeregbe. No, de a csapat minden tagja, aki nem ment vissza a Pelága-tóhoz a Papusáról, hogy ott megvárjon minket, minden erőfeszítést beletéve, felért a találkahelyre, a Pelága-nyeregbe. Innen néhányan, akik nem bírtunk erőnkkel, húszperces rekordot döntve még felmentünk az amúgy másfél órás Pelága-csúcsra. A tónál megvártak minket a többiek, és a lemenő nap visszaragyogásában, egy levezető sétának mondhatva, elindultunk a táborhelyünkre. Este a néhány perces megbeszélésünkön megtárgyaltuk az aznapi történéseket, néhányan, akik a táborban felejtették fejlámpájukat, pár guggolást végeztek, hogy ez a hegyekben sose történjen meg. No, de csak nevetés volt a vége. Mindenki korán nyugovóra tért, mert kellőképpen el voltunk fáradva. Volt, akinek az volt az érzése, hogy túlteljesítette magát. Tudtuk, hogy még egy kemény nap elé nézünk, volt, mivel elaludnunk. Reggel ismét korán indultunk. A Retyezát-csúcs se adta könnyen magát. Táborhelyünkről a hegyimentők háza és a tiszta vizű forrás mellett elhaladva, egy gyönyörű erdei sétányon, bal felünkön a Sleveiu-hegy sziklás vonulatával és az alatta levő zubogó patak kíséretében emelkedtünk felfelé, a 2040 méter magasan levő csodásan szép Bucura-tóig, mely Erdély legnagyobb gleccsertava 8,9 hektáros területével és 18 méteres mélységével. Itt van a legnagyobb és legkedveltebb sátorozóhely, hegyimentő szolgálattal ellátva. E tó partján reggeliztünk, másfél órai gyaloglás után. Szembe velünk a Pelága ékeskedett, hátunk mögött a Judele, alatta a tavak, melyek az aznapi programnak még részei voltak. Csapatunk néhány tagja úgy érezte, hogy az előző napi, elég megerőltető túra után inkább körbejárják a tavak útját, és majd este találkozunk. Mi, többiek, reggeli után nekiindultunk a Bucura-nyergen át, hogy a Bucura 2 csúcs (2373 méter) alatt elhaladva, a Bucura 1-et (2433 méter) megmászva eljussunk a Retyezát-csúcsra. Egy nagy ereszkedő, majd kemény emelkedő, láncos szakaszok után fent is voltunk a hegység névadó csúcsán, melynek egyik legendáját Gyuri, az egyik túravezető mondta el. Elmondta, hogy az uralkodó lányának a Hargitát, a fiának a Retyezátot adta adományként, de amikor a lány látta, hogy a Retyezát nagyobb és szebb, egy óriási vasekét hajított a Retyezát csúcsára, és ezzel a tetejét levágta. Ezért nem ez a legmagasabb csúcs ebben a hegységben. Itt fent egy órát töltöttünk, úgy éreztük, ezt a csúcs megérdemli. Innen az összes többi csúcs belátható. Bármerre néztünk, mindenhol tengerszemeket és hegyeket láttunk. A nyugati oldalon lenézve, ott van a szigorúan védett Gemenel természetvédelmi terület, ahol ritka, endemikus növény- és állatfajokat őriznek. Aki június vagy július hónapban megy a Retyezátba, a gyönyörű rózsaszín havasszépével borított sziklakövek között a földi paradicsomban érezheti magát. Miután kigyönyörködtük magunkat, az altalunk még itt sosem járt, meredek sziklás ösvényen eloldalaztunk a Bucura-kapuig, miközben a tekintélyt követelő 2398 méter magas Judele-csúcsot és az alatta lévő tavakat csodálhattuk meg. Láttuk a szív alakú Liát, az Annát, a Viorica-tavat tápláló Floricát, melyek között egy szép kis vízesés van, függőtavat a Judele alatt és a Capu-tavat. Ezeket a piros pontjelzésen körbejárva visszatértünk a Bucura-tóhoz, ahonnan ismét a lemenő nap kíséretében mentünk táborhelyünkig. Itt megbeszéltük a kétnapi kemény túránkat, melyeken mindvégig Gyuri járt előttünk, így védve meg minket az esetleges veszélyektől, mint a homoki vipera, melyből van bőven a Retyezátban, csak szerencsére nem találkoztunk velük. A pozitív visszajelzések mellett negatívaknak a nehéz terepet és az óriás köveket mondották. Mi, túravezetők, úgy éreztük, megtettünk mindent, hogy egy tartalmas, csodás élményt nyújtsunk a magas hegyeket kedvelőknek. A turistaság tudatot és lelket tisztít, visszavezet a természethez, az örök megújulás forrásához, felemel a hétköznapi gondok fölé. Ezekkel a gondolatokkal másnap reggel tábort bontottunk, magunk mögött hagyva a csodálatos Retyezát-hegységet, azzal a reménnyel, hogy egy év múlva ugyanitt táborozhatunk.

Balázs Bécsi Rozália, Csíkszereda