borús égbolt
A nyuszika, a sapka és a székely ember
Többször elgondolkodtam már azon, hogy mi székelyek miért állunk ennyire negatívan a különböző helyzetekhez, és miért vagyunk pesszimisták akkor is, amikor a lehető legjobb dolgok történnek? Baráti társaságban gyakran felröppen a téma, a beszélgetések java része azonban eredménytelenül zárul, és nagyon furán hat, amikor azért válunk negatívvá, mert nem tudjuk, hogy miért vagyunk azok.
Személy szerint nekem mindig a vicc jut eszembe, amikor a róka és a farkas egyik nap azért veri meg a nyuszikát, mert nincs sapkája, a következő alkalommal pedig azért látják el a baját, mert van. Egy kicsit magunkra ismerhetünk mindebből, nem? Nézzünk néhány példát: ha meleg, jó idő van, az bizony semmi jóra nem vezet, mert hőgutát kapunk, kiszárad minden, a mi mulasztásunkból vékonyodik az ózonréteg, ésatöbbi... Ha lehűl az idő, ne adj’ isten az eső is elered, akkor bizony nem az adott évszaknak megfelelő az időjárás, már az sem olyan, mint annak idején, vagy ahogy például Gyergyóban több helyen mondják: „az es meg van bolondulva, el van romolva”.
Ha kizárólag az időjárási körülményeket illetően lennénk pesszimisták, nyert ügyünk lenne, a helyzet azonban az, hogy mi az égvilágon bármit képesek vagyunk a negatív szemüvegünkön keresztül nézni. Ha nincsenek rendezvények, akkor miért nincsenek, ha vannak, akkor miért szervezik őket egymásra, és tényleg, minek is kell szórakoztató programokat szervezni, amikor rosszak az utak? Ha a fiatalság jól érzi magát, akkor menjenek haza, mert annak idején mi már ebben a korban megkerestük a kenyerünket, ha pedig – átlépve az országhatárt – kenyeret keresnek, akkor mi lesz velünk, ha itt hagynak a fiatalok? A sportrendezvényeken a kedvenc csapatunk nagyarányú vereséget szenved, az adott klub vezetősége nem tudja megfelelően végezni a feladatát, a játékvezetőről pedig ne is beszéljünk, mivel „ő alapból hülye”. A kedvencem az, amikor győzelem esetén valaki megjegyzi, hogy jó volt, a játékosok viszont nem tették oda teljesen magukat, és bizony emiatt rossz is lehetett volna a vége. Igen, lehetett volna, de nem lett, csak hát mi muszáj tartsuk magunkat a nyuszikához és a sapkához.
Fogalmam nincs, mi kellene történjen ahhoz, hogy legalább egy milliméternyit pozitív irányba mozduljon a gondolkodásunk, és – félretéve az önfejű, csőlátású székelyes makujságunkat – észrevegyük azt is, ami szép és jó. Ezt mindenki saját magában kell lerendezze, én pedig még vagyok annyira naiv, hogy elhiggyem, nincs mindez a génjeinkbe kódolva, lehet rajta változtatni. Első lépésként vegyünk nagy levegőt, szorítsuk össze a fogunkat, és próbáljuk elfelejteni a sapkát nyuszikástól.
Kertész László
