Magam sem tudom, hányszor jártam át Csíkszeredából Udvarhelyre, és az út elején a Lina-kanyarban húzódott meg az a kis fogadó-csárda, amely valamikor a vándornak adott szusszanásnyi pihenőt, esetleg egy-két pohár szíverősítőt (akkor még így is lehetett „vezetni”, hiszen csak lovas kocsik voltak). Az évek során mind rosszabb állapotban láttam, de mindig reménykedtem, hogy az utolsó pillanatban, a 24. órában valahonnan jelentkezik a tulajdonos és – csodák-csodájára – újból vendégfogadó vár az első kanyarban. Sajnos a reményem nem vált valóra és most már visszafordíthatatlanul összeomlott az épület, mintha egy elmúlt világot jelképezne, amit már soha nem lehet életre kelteni, újjáépíteni, csak emlékezni lehet rá. Ha még élnek, és amíg élnek azok, akik emlékezhetnek. Fazakas Attila, Csíkszereda