Interjúalanyunk Cegléden született 1982-ben, Dánszentmiklóson nevelkedett. Édesapja irsai származású, hentesnek tanult, édesanyja, aki postai alkalmazottként dolgozott. Iskoláit Dánszentmiklóson kezdte, majd Cegléden folytatta, ahol érettségizett, majd a Pécsi Tudományegyetemre felvételizett, néprajz-történelem szakon kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Első generációs értelmiségiként úgy érezte, és ennek hagyománya is volt az őt útjára indító környezetben, beidegződött az ott élő emberekbe, hogy amennyiben egy fiatal továbbtanul, akkor ezáltal olyan helyzetbe kerül, hogy tisztességes és jól megfizetett álláshoz juthat. „Legalábbis így gondolták akkor a nálunk élő emberek – kezdte az életéről szóló vallomást –, bár apám erősen szorgalmazta, hogy tanuljak meg valamilyen rendes, kétkezi munkával járó mestreséget. Ha szakmát nem is, de azért a gazdálkodással járó foglalatosságokat megtanultam, hiszen az a község egy jellegzetesen mezőgazdasági tevékenységet folytató vidéken helyezkedik el, ahonnan az emberek közül sokan bejárnak Budapestre dolgozni.” – Miért éppen a pécsi egyetem iránt érdeklődtél? Budapest, Debrecen, Szeged azért mégiscsak közelebb van, és mind a három egyetemnek híresen jó a bölcsészkara… – Szüleim évtizedeken át ingáztak. Azt láttam rajtuk, hogy az életforma bedarálja, és Budapest megrágott kenyérdarabként köpi vissza őket. Dánszentmiklósról be tudtam volna járni az egyetemre, de ezt nem akartam. Vonzott a távolság, a kollégiumi élet. Szegedre mehettem volna, érdeklődtem is az ottani lehetőségek iránt, de épp szakítottam az akkori barátnőmmel, aki már ott tanult, úgyhogy ez is egy fontos tényező volt az akkori életemben. Debrecent is bejelöltem, az ott meglévő képzési formák ugyancsak szimpatikusak voltak. Viszont az történt, hogy elmentem előtte Pécsre egy ötnapos felvételi-előkészítőre. Olyan intenzív volt az a program, annyi mindent elmondtak a tanárok, hogy az akkor előadott anyagból, a kapcsolódó jegyzetekből aztán jól „megéltem” az egyetem első két évében. Éreztem egyből, hogy Pécs egy nekem való hely. Én alföldi gyerek vagyok, a homok, a szőlőkarók és az akácerdők lapos vidékéről érkeztem, s elvarázsoltak a hegyek, a Mecsek, és megtetszett Pécs hangulata, a sokszínűség, a nemzetiségek kavalkádja. 2001 és 2012 között kötődtem ehhez a városhoz. Hosszú ideig jártam egyetemre, mert nagyon szerettem a diákéletet. Mi még osztatlan, ötéves képzésre járhattunk. Egyébként az egyetem is olyan volt, hagyott minket élni… A pécsi néprajz szakon akkor két igen erős irányzat működött. Erős volt a folklór-vonal, a kulturális antropológia. Tulajdonképpen volt még egy harmadik markáns irány, amelyet a történeti néprajz jelentett. Rivalizáltak ezek a csoportok, de együtt is dolgoztak, képesek voltak erősíteni egymást. Pestről is jártak le tanárok, de „helyi fejlesztésű” személyiségek is voltak bőven a tanszéken. A történelemoktatás is nagyon erős volt akkoriban. [caption id="attachment_121631" align="aligncenter" width="718"] A szencsedi tanya konyhájában beszélgettünk - Nagyálmos Ildikó felvétele[/caption] Főleg a Balkán-specializáció volt erőteljes. Azt a néprajzi tanszéket Andrásfalvy Bertalan (1931) alapította, aki eléggé meghatározó személyiség volt pedagógusként is. Egyrészt azért, mert erős a szellemi kisugárzása, másrészt azért, mert politikus is volt, és ezért gyakran hiányzott a városból. Viszont Filep Antal (1936) tanár úr folyamatosan jelen volt. Képes volt pótolni, illetve helyettesíteni Andrásfalvyt. Lehetséges, hogy Filep kevesebbet publikált, lehet, hogy kevésbé volt országosan ismert, de úgy pedagógusként, mint intézményvezetőként is több évtizedes tapasztalattal rendelkezett, jól tájékozott történeti néprajzos szakember volt. Andrásfalvy Bertalan azt hirdette, hogy a néprajz a jövő tudománya. Tisztában volt a tudományos eredményekkel, hogy lelkileg milyen beteg állapotban van a magyarság, és általában az európai civilizáció, hiszen bizonyos dolgokat elhagytunk, elfelejtettünk, pedig nem szabadott volna. Ezt elég komolyan körbejárta és megvilágította, akárcsak az identitás-elhagyását, vagy a történelmi gyökerek elvagdosását… Ezt úgy fogalmazta meg, hogy amennyiben a lelki vitaminjainkat nem használjuk, nem vesszük magunkhoz, akkor elpusztulunk. És az a feladatunk, hogy ezeket vissza kell áramoltatnunk a szélesebb társadalomba, hogy orvosolhassuk a hiánybetegségeket. Ez tulajdonképpen Györffy Istvánnak (1884-1939) az elmélete, aki a második világháború előtt, 1938-ban így gondolkodott – a Néphagyomány és nemzeti művelődés c. tanulmányában –, és már akkor egy egész jól kidolgozott programot tett közzé. Jó lett volna az ellen is, hogy ne daráljanak be minket sem a nácik, sem a szovjetek. A szellemi honvédelem jegyében olyan egyéniségeket kellett volna kinevelni, akik képesek szembehelyezkedni a pusztító ideológiákkal… A néprajzosokon belül volt egy iskola, amely ezt továbbvitte, és azt tartom, hogy magam is ennek vagyok egyfajta leágazása… Németh Lászlós ez a hitvallás, ahogy most szabadon megfogalmazom: ki kell menni a világba, és tevékenyen beavatkozva kell létezni… – A hosszú diákélet után milyen diploma következett? Milyen munkahely? – Néprajz és történelem szakos oklevelet kaptam, illetve előbb csak végbizonyítványt, hiszen nem tettem felsőfokú nyelvvizsgát. Csak 2015-ben jutottam a végére. A szakdolgozatomat Dánszentmiklós tájtörténetéből írtam. Volt Andrásfalvy tanár úrnak egy nagy OTKA-programja, ez a kutatás annak keretében zajlott. Ugyanakkor értesültem arról, hogy Magyaralmáson juhászt keresnek. Elvállaltam. Merinó-birkákhoz kellett menni, amelyek jól bírják az időjárás viszontagságait. Szilajtartás volt, amikor télen-nyáron legeltetnek, szabadban történő fektetéssel, nem fejik az állományt, hanem a hústermelés a cél. Az emberi rész kibírható volt, bár sokat szenvedtem… Ott nem fenyegettek a vadállatok, nincs farkas, sem medve, de egy alkalommal jött két kóbor kutya és komoly károkat okozott az állományban. És vannak tolvajok is. Talán nem annyira veszélyes, mint itt, a Székelyföldön, de azért védekezni kell. Ezt a munkát hét hónapon át végeztem. Volt egy hetvenkét napos kitérőm, amikor elbicikliztünk a barátaimmal Portugáliába. Utána lovásznak álltam egy Pécs melletti tanyán, hogy ne kelljen beköltöznöm a városba. Rájöttem, hogy az ilyen jellegű munkák lakóhelyet is biztosítanak, és nem kell lakást bérelnem, ami köztudottan fontos összetevője az egyetemi életnek, és főleg akkor okoz gondot, ha a szülők nem tudják, vagy már nem is akarják támogatni az embert. Valamelyest saját lábra kellett állnom. A juhászkodásom idején lovat szereztem, mert ez is egy régi álmom volt. Amikor ott hagytam a lovardát, beálltam egy lovascsapatba. Ott eltöltöttem három esztendőt. Belesimultam a helyzetbe. Nem volt semmim tulajdonképpen. De bajom sem. Tanítottam a gyermekeket lovagolni. És közben megírtam a szakdolgozatomat. A tanáraim már nagyon aggódtak értem, de azért lassan-lassan haladgattam. Beszereztem az angol nyelvvizsgát A Károli Gáspár Egyetemen. [caption id="attachment_121641" align="aligncenter" width="2560"] A varázslatos szencsedi táj - Simó Márton felvétele[/caption] Volt még egy kitérőm 2010-ben: a Jászságból egyik barátommal ellovagoltunk Csíksomlyóra, a búcsúba, ez huszonhárom napon át tartott. Ugyanabban az évben Ivóban is tartózkodtam pár hetet, Ivóban László Árpádnak volt öt beteg lova, azoknak a kezelését vállaltam el, és maradtam, míg helyre nem jöttek. Ekkor kezdődött az én „magaslati életem”. A következő évben Győrben lovászkodtam, majd hamarosan elfoglalhattam első polgári állásomat, portás lettem a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumban Pécsett. Egy év után az igazgató személyesen közölte velem, hogy nem tudja meghosszabbítani a munkaszerződésemet, és nagyon sajnálja, mire én megnyugodva mondtam neki, hogy semmi gond, hiszen felmondani készültem, mert hívtak egy kazahsztáni lovas túrára. Ugyanazzal a csapattal, amellyel Somlyón voltunk, 2012-ben egész Asztrahánig mentünk. Nyilvánvaló, hogy nem mindig lóval. Elmentünk Kománfalváig, onnan Galacra már autóval, Moldáviából tettünk egy kéthetes kitérőt a Krím-félszigetre, aztán amikor megkaptuk a kazah vízumot, kijutottunk, és ott különböző hosszúságú szakaszokban azért kétezer kilométert lovagoltunk, a hatezerből – Kazahsztán a világ 11. legnagyobb országa –, hiszen ennyi volt összesen az akkor megtett távolság. Több mint kétszáz lovat váltottunk, ami úgy volt lehetséges, hogy előtte a szervezők kialakították a szükséges kapcsolatrendszert, és a helyiek mindig a rendelkezésünkre bocsátották a hátasokat. Láthattuk, hogy milyen ott a vidéki élet, hogy az emberek dolgoznak, állatokat tartanak, de azt is, hogy milyenek a városi emberek. Minél magasabb szintekre kerültünk, ha fogadtak minket a városi, tartományi elöljárók, láthattuk, tapasztalhattuk a masszív alkoholizmust, ami jellemző, mondhatni kitölti a vezetők életét. Láttuk, hogy a nép is iszik, de roppant kulturáltan. Láttam a hatalmas területeken legelő lovakat, a marhákat, a birkákat, amint a nagy szabad területeken legeltek, s láthattam azt is, hogy csak az emberek legszűkebb életterét övezi kerítés… És arra gondoltam, hogy ez igen, én is így szeretnék élni, szabadon és biztonságban!… Nagyon kitágult a látóterem. Nagyon nehéz volt visszailleszkednem a „civilizált és európai” életbe. Egy ideig Visnyeszéplakon éltem utána, Somogyban, amely egy önfenntartó ökofalu. Ez azért volt jó, mert az embernek ott az országban szokásos napszámnál sokkal többet fizettek. Szállás, étkezés is járt. Ráadásul nagyon értékes értelmiségi, fél-értelmiségi emberek lakták, akik ökoforradalmat próbáltak megvalósítani. Az egyetemi szintű szóharcok mellett itt voltak igazán praktikus dolgok is. Ekkor tanultam meg tehenet fejni… Volt egy olyan eset, hogy Glatz Ferenc professzor behívott dolgozni az MTA Történettudományi Intézetébe, elmondta, hogy mit kellene tennem, de erre én kétségbeestem, hogy nekem akkor Pesten kellene laknom… Megmondtam neki, hogy én már elszegődtem másfelé. Nem akartam megbántani, nem mondtam el, hogy merre és milyen munkára. Közben elindult Magyarországon a közmunka-program. A visnyeszéplaki polgármester elhatározta, hogy birkanyájat fog beállítani, amelyet én vállalok, az állam adja a fizetést, és ez milyen ló lesz. Működött is a dolog, de rengeteg volt az adminisztráció, például a magyar munkajog csak maximum tizenkét órát enged egyhuzamban dolgozni, le kellett ilyen időközönként váltani a dolgozót, ennek a rotációnak papíron kellett szerepelnie, és sokat kellett fáradozni a megfelelő emberek kiképzésén. Pedagógiai szempontból nekem ez egy jó iskola volt, mert mindenféle korosztályból, a legkülönbözőbb társadalmi kategóriákból való, városi és falusi embereket, gyermekeket és felnőtteket kellett tanítanom. Sokan feladták menet közben, de azért mintegy tizenöt embert be tudtam állítani a juhászok mellé, úgyhogy ez is komoly eredmény! Ezért is mertem most belevágni a szencsedi projektbe… 2014-ben elhatároztam, hogy a magam ura leszek. Hazalovagoltam Kaposvárról Dánszentmiklósra. Közben a következő évtől az Eötvös Lóránd Egyetemen néprajz szakos doktori tanulmányokat kezdtem. Mohay Tamás (1959) tanár úr lett a témavezetőm. Egyébként volt némi haszna a megszerzett diplomáimnak, hiszen így 2016-ban Karcagon vállalhattam életemben először muzeológusi állást. – Mi történt olyankor a lovaddal, amikor állami munkát vállaltál? Egyáltalán hogyan, honnan került neked lovad? – A ló jött velem. Ott tartottam a bérelt házam udvarán, mert a munkaadó intézmény nem biztosított egyikünknek sem szolgálati lakást. 2009-ben, amikor lovardában dolgoztam, leellettem a zugcsődörrel fedeztetett tíz kancát, szóval megvártam a kiscsikók születését. Ez a csikó egy éjszaka lett, ott feküdt az istálló padlóján, de nagyon gyenge volt. A gazda azt mondta, hogy nekem adja, ha megmarad. A csikó megélt. Így lett nekem lovam. Még nem érkezett meg a tanyára, ott van Udvarhelyen, holnap hozzák fel. [A beszélgetésre 2021. május 7-én került sor. – A Szerk.] [caption id="attachment_121632" align="aligncenter" width="1440"] És közben a ló valóban megérkezett - Béres Sándor felvétele[/caption] Olyan ló ez, hogy beszél! Sok mindent csináltunk már együtt… Karcagon csak nyolc hónapig tartott a múzeumi tevékenységem, mert közben kiderült, hogy velem csak egy űrt, egy átmeneti időszakot kívántak betöltetni, a vezetés hozta oda a kiszemelt emberét, akinek szüksége volt a nyugdíj előtt még valamennyi munkaviszonyra. Mivel édesapám meghalt 2017-ben, úgy gondoltam, hogy akkor nekem haza kell mennem. Birkákat tartottam és erdőkitermelésekre jártam dolgozni. Egyébként a favágás, a fafeldolgozás a környékünkön – a közhiedelemmel ellentétben – elit és megbecsült tevékenységnek számít, jól képzett és a pontosságot szerető emberek foglalkoznak véle. A legutóbbi választások alkalmával odahaza községi képviselőnek is megválasztottak. Erről a feladatomról most lassan le kell mondanom, ha itt maradok. Nagy veszteség nem keletkezett a távollétem miatt, hiszen a járvány miatt felfüggesztették az üléseket és a vészhelyzet alatt rendeletekkel kormányoznak. Volt még egyéb is aztán 2018-2019-ben: nyertem egy Campus Mundi ösztöndíjat Felvidékre, egy magyar-szlovák államközi programban Kopecsni Gáborral a népi harci testkultúrát kutattuk. Akkoriban Erdélyben és a Székelyföldön is megfordultunk, ebben a témában gyűjtöttünk kapcsolódó hagyományokat, még fel-felbukkanó élmény- és emlékanyagot, Kommandón, Nagy- és Kisborosnyón kutattunk. Főleg Kommandó ragadott meg, az ottani életvitel, hiszen ott még halásznak az emberek a patakban, bogyókat gyűjtenek. Az is lehet, hogy ekkor fogant meg bennem a szencsedi próbálkozásra való készülődés vágya… [caption id="attachment_121633" align="aligncenter" width="2560"] Kosárban - Simó Márton felvétele[/caption] Közben felvettek Budapesten a Mezőgazdasági Múzeumba, egy olyan pillanatban, amikor épp bezárult a világ, hiszen az ötödik munkanapom után bezártuk az intézményt, és áttértünk az online ügymenetre. Amúgy tetszett a környezet, a Városliget, és a közelemben élt az aktuális volt-barátnőm is. – Az újabb volt-barátnőnél álljunk meg egy pillanatra… A családalapítás ezidáig elmaradt? – El. Nekem csak volt-barátnőim vannak. Ennek a kapcsolatnak most a kovid vágott alá. Azt sem lehetett tudni, hogy mi lesz az egészből, lesz-e élet, lesz-e amit megennünk?... Úgyhogy hazamentem. Fejőskecskéket vásároltam, vállaltam juhokat másoktól is. Pár hónap múltán már ötvenfős állományom volt. Adtam-vettem a birkákat, közben egyet-egyet levágtam, hogy legyen mit enni. Egy alkalommal felhív a főnökasszonyom, hogy azért be kellene menni az íróasztalhoz, ügyeletbe. Reggel 8 és délután 4 között. Mondtam neki, hogy én online is ellátom a feladataimat, hiszen csak adminisztrálás van, nincsen nyitva tartás, s különben is: egynapi járóföldre vagyok a fővárostól, és állataim vannak… Arra gondoltam, hogy valahogy csak kihúzom így a járvány végéig, és aztán ősztől visszamegyek a múzeumba, ha megnyílik. Közben egyik barátom szólt, hogy építsek neki Budaörsön egy nyúlházat, egy nagyobbat, 8 x 2 méterest. Elvállaltam. Miközben ezen dolgoztam, egy szomszédja arra kért, hogy készítsek neki egy stéget. Elvállaltam. Jóval több pénzt kerestem így, mint muzeológusként. Ha már felfedezték bennem az affinitást az ácsmunkák iránt, s hogy legyen valamiféle papírom, gyorsan beiratkoztam egy OKJ-s tanfolyamra. Ekkor, ha jól emlékszem, tavaly július 8-a lehetett, amikor ismét be akartak hívni „dolgozni”… Közben újabb feladatokat vállaltam, úgyhogy közöltem – hiszen próbaidős voltam –, nem kell semmi indoklás, közös megegyezéssel váljunk el egymástól. Úgy döntöttem, hogy nekem nem érdemes és nem is kell az M0-on belül elhelyezkedő üveggömbben élnem… Kecskeméten vállaltuk el a következő ácsmunkát. Papírom volt. Ekkor már hivatalosítani lehetett ezt a tevékenységet. Szerszámokat vásároltam. Elmondhatom, a tavalyi évem nagyon gyümölcsözőre sikerült. Több tetőjavítást és teljes tetőszerkezet-építést végeztünk el. Vettem magamnak egy házat… [caption id="attachment_121634" align="aligncenter" width="2560"] A szomszédos tanyán teheneket tartanak - Simó Márton felvételei[/caption] Aztán elgondolkodtam azon, hogy megélhetnék a fizikai munkából is, de akkor mi végett kellett nekem tanulnom?... A megszerzett tudás által milyen feladatok várhatnak még rám?... Egy alkalommal bolyongtam a világhálón, ráléptem a közösségi oldalra, és nézegettem ott az ismerőseimet, a volt és a lehetséges barátnőket, hogy ki a szabad közülük, ki független, hiszen ingatlantulajdonosként, több diploma és szakképesítés birtokában úgy éreztem ekkor, hogy én tulajdonképpen nősülő-képes lennék. Ahogy ott böngészgettem-nézelődtem, egyszer hirtelen „szembe jött” vélem Csaba testvér egyik írása, amelyben azon szomorkodott, hogy a Székelyföldön elvadulnak a legelők, hogy csökken az állatállomány, hogy már pásztort sem lehet találni. Nincsen olyan hely, ahol a fiatalokat erre képezni lehetne. Olvastam azt is, azért imádkozik, hogy bárcsak kerülne egy alkalmas ember, aki ért az állatokhoz, ért a fiatalokhoz, és elvállalna egy ilyen feladatot… Elgondolkodtam rajta. Érleltem a témát magamban. Arra gondoltam, hogy amennyiben egy hónap múltán is aktuális lesz, akkor felvállalom. Több barátomat megkérdeztem, hogy mi a véleményük? Mindjárt vissza is kérdeztek: – Miért nem vagy már ott?... Úgyhogy elküldtem az önéletrajzomat Böjte atyának. Mindent beleírtam Portugáliától Kazahsztánig, beleírtam a birkákat, a lovat, az iskoláimat, hadd lássa, hogy mire, kire számíthat. És felajánlottam neki, hogy tanácsaimmal tudnám őt segíteni… Meghívott egy hétre, hogy nézzek szét. Ez februárban történt. Láttam, hogy mi lenne a feladat, hogy tulajdonképpen sokat kellene tartózkodnom a Szencsedben, a tanyán, de időnként át kellene innen mennem Szentsimonba, ahol az iskola van. Úgy tértem vissza Magyarországra, hogy hamarosan tartok még egy terepszemlét, és akkor döntök. Kijöttem másodszor is, de akkor már tudtam, hogy elvállalom a feladatot. Aztán május másodikától vállaltam az ideköltözést. – Mit tartalmaz ez a terv? – Egyrészt fogékonysági vizsgálatokat végzünk a pályaválasztás előtt álló 7-8. osztályos tanulók körében. A Dévai Szent Ferenc Alapítványnak van Csíkszentsimonban egy kollégiuma, amelyben mindenféle mezőgazdasági jellegű szakképzés zajlik, vannak megfelelő gépek, van földterület, vannak állatok. Először ki kell deríteni, hogy kiben van megfelelő érzék, hogy érdekli-e őket, bírják-e, szeretik-e ezt a fajta munkát? A nagyobbaknak, a már beiskolázottaknak pedig itt tangazdaságot fogunk működtetni. Az iskolát elvégzők számára pedig a továbbiakban állások jönnek létre. – Tudnál-e olyan habitusú embert képezni, mint amilyen te vagy? – Mit mondjak? A példa lehet ragadós. Egyébként vannak eredményes tanítványaim. Amikor lovardában dolgoztam, sikerült néhány fiatallal megszerettetnem valamelyik kapcsolódó szakmát. Azt mondta egyik itteni ismerősöm, hogy ha idejöttem, akkor maradjak is, mert ideiglenesen, csak úgy idelátogatni nem érdemes. Harminckilenc éves vagyok. Az is elképzelhető, hogy itt töltöm el a maradék időmet. Nem kell ide nagy befektetés. A legelők megvannak, állatok kellenek és szakképzett emberek melléjük. Mindenki modern tehenészetekről, a juhtartás bővítéséről, a korszerűsítéséről beszél. Azonban nagy szükség van az emberi tényezőre. Azt kell megtanítani a fiataloknak, hogy képesek legyenek egymagukban megélni, gazdálkodni, illetve tudjanak elszegődni másokhoz, ha kell. Itt még hosszú ideig nem fog létrejönni az a fajta modern gazdálkodás, amelyről álmodoznak a vezetők és a politikusok, az is lehet, hogy olyan világ soha nem lesz, mint amilyent elképzelnek, és amilyent a publikációikban felvázolnak. Nem azért, mert nem lenne működőképes, hanem azért, mert az emberek nem fogják akarni. Nem ipari mezőgazdaságban, nem nagyipari élelmiszertermelésben kell gondolkodni. Van potenciál a mezőgazdaságban, ha fennállhat, ha létezhet mellette-körötte egy kultúra. Szerintem lesz egy olyan rabszolgaréteg is a világban, amely műhúst fog lenni, s amelyhez mi nem szeretnénk csatlakozni. Számunkra van másfajta lehetőség. Még. Ezek a havasi legelők korábban is eltartották az itt élőket. Egy olyan „biomassza”, amely létezik. Van. Vagy kezdünk vele valamit. Vagy sem. [caption id="attachment_121637" align="aligncenter" width="398"] Nagyámos Ildikó felvétele[/caption] Ahogy Böjte Csaba a romokból otthonokat, egy hatalmas intézményrendszert hozott létre, ugyanúgy építhet esztena-romokból korszerű farmokat is, ha azokat meg tudjuk tölteni emberekkel, fiatalokkal, gyermekekkel. Az emberi tényező adott, rendelkezésre áll. Élni kell vele: nevelni kell. Én úgy gondolom, hogy húsz esztendő alatt megvalósulhat az elképzelésem, feltöltődhet és működőképessé válhat a rendszer. Másfelé is átvihető. Szabadon terjeszthető. Akkor aztán a székelyek engem akár el is zavarhatnak, mondhatják, hogy ők is el tudják ezt a munkát végezni. Én akkor lennék boldog. Ez a feladat azonban, amit most Csaba testvér rám bízott, addig olyan számomra, mint a kegyelem, mint a legrangosabb kitüntetés.

Simó Márton