A tragikus esetek megelőzéséért fáradhatatlanul dolgozóknak először adják át idén novemberben a dr. Veress Albert csíkszeredai pszichiáter által alapított Pro Vita Veress-díjat. Az öngyilkosság megelőzésének szeptember 10-i nemzetközi világnapja kapcsán a téma kiemelkedő szakértőjével az újonnan alapított díj mellett a megelőzésről és a hátramaradottak lelki gondozásáról is beszélgettünk. [caption id="attachment_35367" align="aligncenter" width="2832"] Fotó: László Róbert[/caption] – Hogyan született meg a Pro Vita Veress-díj ötlete, és kiket tartanak díjazásra érdemesnek? – Az ötlet azért született meg, hogy az embereket az öngyilkosság megelőzése és az öngyilkosságot megkísérlők kezelésére irányuló munkában való részvételre, illetve beavatkozásra biztassuk. Meglátásunk szerint az 500 eurós díj kellőképpen motivál, hogy az ügy érdekében tegyenek. Az alapgondolat egyébként onnan jött, hogy térségünk az 1900-as évek elejétől – amióta erre vonatkozó statisztikai felmérések rendelkezésre állnak – az országos élbolyban található. A díjjal elsősorban a megyében történő öngyilkosságok csökkentését céloztuk meg, de az emberélet országos és nemzetközi szinten is emberélet. A Cry for Help Alapítvány – amelynek keretében létrehoztuk a díjat – egyik alapcélja a depresszió felismerése, ezáltal az öngyilkosság megelőzése, az elmeosztály infrastrukturális, valamint ott dolgozó munkacsoport kohéziójának fejlesztése. A díjjal felhívjuk a figyelmet arra, hogy segíteni, bátorítani nemcsak a szakemberek tudnak, hanem a papok, a közigazgatásban dolgozó emberek, sőt bárki, aki késztetést érez erre. – Nemcsak Ön díjaz, hanem Önt is elismerésben részesítik. Szeptember 10-én a székelyudvarhelyi Pápai Páriz Ferenc Alapítvány emlékéremmel jutalmazza. – Általában én szoktam díjakat adni, ezért is lepett meg kellemesen, hogy az alapítvány vezetősége rám gondolt. A díjat az egészségügyben dolgozó szakemberek kapják meg kiemelkedő tudományos munkájukért. Nagy megtiszteltetés ez számomra. – Térjünk át az Ön fő kutatási területére, az öngyilkosságot elkövető személyek vizsgálatára. Milyen Hargita megyére vonatkozó adatokat ismerünk? – 1995-től 2005-ig követtem az öngyilkosság megyei alakulását – öngyilkossági kísérleteket és elhalálozást is. Ebből született a doktori tézisem is annak idején, tehát az alaptéma adott volt. Amikor elkezdtem a kutatást, nem gondoltam, hogy mekkora darázsfészekbe nyúlok. „Beleőszültem”, amikor láttam, hogy Hargita megye az első-második helyen van az országos statisztikában. Felsősófalva, Orotva és Balánbánya a vezető települések. 1998-ban követték a legtöbb öngyilkosságot Hargita megyében, ekkor 43 százezrelékes volt ez a mutató, először léptük át a magyarországi átlagot, ott 38 százezrelékes volt a ráta. Akkor 245 ember vetett véget az életének Hargita megyében, ami ugye kiteszi egy kisebb falu lakosságát. – Mi lehet a magyarázat az itteni magas öngyilkossági arányra? – Nem nagyobb az arány, mint bármelyik más magyarlakta térségben. Voltak erre vonatkozó felmérések az amerikai és az ausztrál emigrációban élő magyarok között. Azt figyelték meg, hogy a három egymástól távol eső területen a magyar népesség körében szinte azonos volt az öngyilkossági ráta. A román lakossággal összehasonlítva a férfiak esetében háromszor, míg a magyar nők kétszer többen vetnek véget saját életüknek. Viszont fontos kiemelni, hogy nem az öngyilkosság öröklődik genetikailag, hanem a depressziós hajlam. Az öngyilkosságnak pedig – az alkoholizmus mellett ez az egyik kiváltó oka. Az általam 25 év alatt gyűjtött adatok feldolgozásával kiderült, hogy az öngyilkosok kétharmada depressziós volt, 54 százalékuk valamilyen módon kapcsolatba hozható az alkoholfogyasztással: részeg állapotban követte el, krónikus ivó volt, vagy az alkoholizmusából következően agysorvadásos máj- vagy szívbetegségben szenvedett. A térségünk pedig alkoholfogyasztás terén is első-második helyen volt már a huszadik század elején. Ha ezeket az adatokat összevetjük, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyart öngyilkos nemzetként jellemzik. De a biológiailag kimutatható ok, az a depresszióra való hajlam. – Melyek azok a társadalmi és korcsoportok, amelyek a legveszélyeztetettebbek? – Három különböző korosztályhoz kapcsolódó minták alapján követnek el öngyilkosságot. A 25–35 év és a 45–55 év közötti, valamint a 85 év felettiek csoportjáról beszélhetünk. Utóbbi kis létszámú korcsoport, ezért a kevés öngyilkosság megemeli a rátát. Az okok között szerepel pedig a biológiai és testi adottságok, a szociális és a társadalmi háttér is. A munkanélküliségnek és a szerepvesztés miatti frusztrációnak köszönhetően is sokan önmaguk ellen fordulnak. A fiataloknál a szerelmi bánat, vizsgán való sikertelenség a legfontosabb frusztrációk. Mindez a spiritualitás és az életfelfogás tekintetében nyilvánul meg. Van példa ugyanakkor becsületbeli vagy politikai öngyilkosságra is. A falvakon élők inkább meghalnak, a városiak kísérleteznek. A fiatalok inkább kísérleteznek, az idősek meghalnak. A románság inkább kísérletezik, a magyarság inkább meghal, ez az általános szabály. Nemek szerinti megoszlás alapján a legvédettebb kategória a román nőké, a leveszélyeztetettebb a magyar férfiaké, ez az én felmérésem végkicsengése. – Hogyan tudunk tolakodás nélkül segíteni, ha a környezetünkben öngyilkosságot fontolgató emberről szerzünk tudomást? – A legfontosabb az, hogy szánjunk időt a beszélgetésre, mint barát, kolléga, szomszéd. Próbáljuk meg felvillantani az alagút végén a fényt, amit ő a fekete szemüvegével nem lát. A mi gondolataink másként működnek, a jelképes magasabb dombról jobban belátjuk a teljes síkot, amin adott esetben az öngyilkosságra készülő személy áll. Ha pedig mi nem tudunk segíteni, akkor elküldhetjük az illetőt egy arra hivatott szakemberhez, legyen az pap, tanár, pszichológus vagy pszichiáter. Ha valaki saját magán tapasztalja, hogy baj van, őneki is meg kell adni a kezdő lépéshez szükséges energiát, amellyel el tud indulni a szakember ajtajához. Nagyon fontos, hogy ne úgy viszonyuljunk hozzá, mint aki csupán fenyegetni akar azzal, hogy öngyilkos lesz. Ezeket a jeleket mindig komolyan kell venni, és úgy kell hozzáállni, hogy ezt akár valóban meg is teheti. Téveszme az, hogy aki fenyeget, az nem teszi meg! – Az egymásra figyelés tehát minden szinten fontos. – Igen. És nemcsak az orvosoknak kell ezt tenniük, mivel ez biológiai, pszichológiai és szociális jelenség is, tehát a társadalom minden rétegének ki kell vennie a részét ebből a küzdelemből. Nem feltétlenül kell valamilyen szervezethez fordulni, egyszerűen csak oda kell figyelnünk a társunkra. Az a legegyszerűbb, ha segédkezet nyújtunk neki szóban és együttérzéssel. Ha ezt megtettük, akkor már irányíthatjuk az illetőt a megfelelő szakemberhez vagy terápiás szervezethez. Ebben nagy szerepe van a segélyhívó telefonos szolgálatnak is, amely lehetőséget ad arra, hogy az, aki felhívja, kibeszélheti magából a lelki fájdalmat teljesen anonim módon. Varró Jánost – aki azt mondja, hogy ki csatát nyer, az koronát nyer – parafrazálva, én azt mondom, aki időt nyer, az életet nyer. Ha az öngyilkosjelölt túllendült azon a kritikus ponton, amikor úgy látja, hogy nincs tovább, akkor az életét meg tudjuk menteni. – Melyek azok a figyelmeztető jelek, amikor közbe kell lépnünk? – Az érdeklődési kör megváltozása: aktív emberből életunttá, zárkózottá válik, élete céltalanságáról beszél. A hobbi elveszítése, életmódbeli, akár ruházkodásbeli változás is intő jel lehet. Az időseknél jellemző a kiürült fészek-szindróma, amikor a gyermekeik elmentek és már nem látják értelmét az életüknek. Ha valakinek volt már öngyilkossági kísérlete – még akkor is, ha az figyelemfelkeltő cselekedet volt –, ugyanúgy figyelmeztető jelként kell értelmezni, hiszen lehetséges, hogy a következő kísérlete halállal végződik. – Van olyan általános személyiségjegy, amely az öngyilkosságra hajalmos embereket jellemzi? – Nincsenek ezt befolyásoló személyiségjegyek. Az esetek kétharmadában depressziós betegek követnek el öngyilkosságot, azok, akiket ilyen tünetekkel már kezeltek. Sok esetben a pszichológiai boncolás során derül ki, hogy az illetővel ilyen jellegű gondok voltak. Nem kizárt lehetőség azonban, hogy akik kezelést kapnak, a gyógyulás jeleit mutatják, és amikor már mindenki azt hiszi, hogy meggyógyult, kiengedik a kórházból, végül mégis véget vet az életének. Vannak tehát kivédhetetlen esetek is. – Milyen érvekkel tudunk meggyőzni valakit, hogy ne legyen öngyilkos? – Mindig a személyes esetéből kiindulva kell keresni a lehetséges indokokat. Nincs egységes recept. Én azt szoktam kérdezni, hogy miért kíméli a postást? Nem akarja, hogy kivigye önnek a nyugdíjat? Miért akarja, hogy a házastársa más emberrel élje fel az összekuporgatott vagyont? Miért akarja, hogy a gyermekei más valakit szólítsanak anyának vagy apának? A hétköznapi élet felől kell elindulni, hiszen ezek az érvek a legkézzelfoghatóbbak. – A hátramaradt családtagoknak hogyan lehet feldolgozni egy ilyen esetet? Miként tudunk segíteni nekik? – Sokat jelent a katolikus egyház nemrég hozott enyhítése, amelyben kimondják, hogy a papoknak lehetőségük van az öngyilkosokat is a szokványos ceremónia szerint eltemetni. Ezt Jakubinyi érsek körlevele is megerősítette, hozzátéve, hogy a helyi közösség szokásait figyelembe véve teheti a pap ezt meg. Sajnos vannak olyan közösségek, amelyekben az öngyilkosokra a régi beidegződések szerint tekintenek. Az ördöggel való cimborálásuk beépült a köztudatba. Elég a családnak a veszteség fájdalma, valamint a bűntudat, főleg akkor, amikor az öngyilkos nem hagy búcsúlevelet. Ha ehhez hozzákapcsolódik a vallási tiltás, valamint a közösség megvetése, akkor a hátramaradottak még nehezebben viselik a gyász terhét. A pszichológiai támogatással hozzásegítjük őket a gyorsabb felépüléshez. A feldolgozatlan bűntudat, hogy megakadályozhatta volna, illetve, hogy nem tett-e olyant, amivel előidézte az öngyilkosságot, nagy veszélyforrás. Fontos odafigyelni rájuk, hiszen a hozzátartozóban sokkal nagyobb az öngyilkosságra való hajlam. Márk Boglárka