György László, a Gábor Áron Művelődési Ház igazgatója, Szentegyházán él családjával. A városban, de az egész Homoródmentén aktívan támogatja a kulturális tevékenységeket, a kultúra elkötelezettje. Az elmúlt huszonhat évben a közösségépítés mellett a kulturális infrastruktúra gyarapítására is nagy hangsúlyt fektetett. – Mikor alakult ki a kultúra iránti szoros kötődése? – A kultúra iránti kötődésem már nagyon korán kialakult, gyermekkoromra vezethető vissza. Ha jobban belegondolok, mindig szerettem a színpadot. Ha lehet úgy mondani, nem féltem tőle, nem izgultam, nem voltam lámpalázas, a színpadon töltött idő minden percét élveztem, és élvezem most is. Maszkabálok idején is, nem csupán maszkurának öltöztem, hanem igyekeztem alakítani, valami pluszt hozzátenni az előadásomhoz, verset szavaltam, vagy betanultam valamiféle koreográfiát, mozdulatsort. – Milyen irányba mozdult el a későbbiekben ez a fajta színpadi vonzódás? – Édesapám is néptáncos volt, a helyi üzem által fenntartott tánccsoport tagja. Nagyjából nyolcadik osztályos koromban hívtak engem is a Vasüzem tánccsoportjába. Látták, hogy van ritmusérzékem, jól mozgom a színpadon. Szabó Laci bácsi, a táncoktató azzal a céllal jött Marosvásárhelyről Szentegyházára, hogy tánccsoportot alakítson. Akkoriban a jelenlegi veterán tánccsoport tagjai, akik még folytatják, ők voltak a fiatalok és tanítottak engem is táncolni. Szépen alakult, az évek során bekerültem a csoport jobbjai közé, abban az időben heti két próba volt. A támogatást illetően utazásokkor nem kellett fájjon a fejünk az autóbusz miatt, az anyagiak előteremtése a kulturális tevékenységek finanszírozására nem okozott problémát. Sajnos, kulturális téren az anyagi nehézség főleg napjainkra vált jellemzővé. Időközben a kötelező sorkatonaság után a Vasüzem alkalmazottja lettem, visszatértem a tánccsoporthoz is. – A tánc mellett, ha jól tudom, színjátszó csoportban is tevékenykedett. Beszélne erről is, kérem? – Kilencedik osztályban, már a középiskolai tánccsoportot egyik barátommal közösen szerveztük és irányítottuk, koreográfiát és minden egyebet tanítottunk, erre külön az iskolaigazgatóság kért fel bennünket. Ezzel egy időben elkezdtünk a színjátszásba is bekapcsolódni, nagyon jó magyar és francia szakos tanáraink voltak, akik szívügyüknek tekintették ezt a kulturális tevékenységet is. Mindemellett énekeltünk az egyházi kórusban is. 1996-ig dolgoztam a kohóknál mint lakatos, ekkor az üzemet leállították. Ezt követően versenyvizsgáztam a művelődési ház vezetői tisztségére, a vizsga egyetlen feltétele az volt, hogy legalább tíz éven keresztül amatőrként kultúrával kellett foglalkozni, mondanom sem kell, nekem ez megvolt bőven. Viszonylag könnyedén ment a versenyvizsga, és szerencsére a vizsgáztatás is korrekt volt. – Gyakorlatilag a vizsgával kezdődött a mai napig tartó szerepvállalás. Hogyan éli meg ezt a szerepet? – Nem akartam kimondottan kultúráért felelős igazgató lenni, csupán szakirányító, viszont ez így jött össze. Azóta van veterán tánccsoport, korábban volt gyerektánccsoport is, azonban egy ideje alábbhagytam a szervezést. Ennek ellenére a dolgok mennek tovább, vannak ügyes táncoktatóink és csoportjaink. Hüpürcsös, amelyet Elekes András irányít, terelget, van a Spontán tánccsoport, amit Márton Sándor vezet. Hozzá kell tennem, hogy ezekben az esetekben többnyire fiatalokból és fiatal házasokból álló tánccsoportokról beszélünk. A színjátszókkal leginkább én foglalkozom, Vigyorgók színjátszó csoport a nevünk. Többnyire jeleneteket adunk elő, de időnként hosszabb előadásokkal is készülünk. Számos fellépést tudhatunk magunk mögött. Amire különösen büszke vagyok, az a betlehemes előadásunk. A környéken egyedülállónak számít, és a színjátszó csoport tagjait nem győzöm dicsérni az előadás színvonaláért, hiszen látszik, hogy bár amatőr színjátszók előadásáról van szó, profi módon adják elő a karácsonyi darabot. Fontosnak tartjuk, hogy megjelenjünk és előadjuk betanult darabjainkat a kulturális szempontból elhanyagolt településeken, itt nemcsak színjátszást adunk elő, hanem néptáncot is. Mondhatni egy maroknyi csapat a színpadon kitölt másfél órát. Bármilyen meghívásnak eleget szoktunk tenni, ahová csak elhívnak, mindig megjelenünk. Felléptünk fesztiválokon, minden évben megszervezzük a Nárcisz fesztivált, amelynek állandó előadói vagyunk, mindemellett eljárunk színjátszó-találkozókra, akár az anyaországba is. – A közösségi életnek teret kell találni, a feltételeit meg kell teremteni. Mit sikerült infrastrukturális fejlesztések terén elérni? – A közösségépítés mellett az infrastruktúra gyarapítása terén is folyamatosan igyekeztem mindent megtenni, hogy a virágzó kulturális tevékenység a neki megfelelő és hozzá méltó helyen folyhasson. Persze itt is, mint mindenben, voltak nehézségek. Ugyanakkor akadtak jó szándékú segítők is, és hosszú, folyamatos munka árán sikerült a művelődési házat bővíteni és fejleszteni, hogy állandóan használatban állhasson és szolgálni tudja a kultúrát. A bővítések során számomra mindig fontos volt megőrizni a régi formákat, a kultúránk fontosabb elemeit megtartva létrehozni az újat. A kultúra terén a finanszírozást, a helyi önkormányzatnak és a Gyermekfilharmónia Alapítványnak köszönhetjük. – Hogyan látja, miként érzékeli, a szentegyházi közösség értékeli a kultúra terén tett erőfeszítéseit, illetve élnek-e a meglévő lehetőségekkel? – Van az a mondás, hogy saját hazájában a prófétának nincs könnyű dolga, nos, talán ez is benne van. Viszont elsősorban magamnak szeretnék megfelelni, és tényleg a kultúráért és a közösségért dolgozni, szüntelen. És onnantól minden rendben van, az elmúlt huszonöt év során sokan jöttek és mentek, de én azért itt vagyok és dolgozom azóta is. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a mostani fiatalok ennyi pénzért ezt nem vállalnák el. Meggyőződésem, hogy bár mindenkinek fontos a pénz, viszont időnként áldozatot kell hozni olyan dolgokért, amiket szeretünk. Az elmúlt évek során mind Szentegyháza önkormányzata, mind a megyei tanács megbecsülésének jeleként tekintem a díjakat, amelyeket a kulturális téren kifejtett munkám elismeréseként vehettem át. – Ezt a rendhagyó évet leszámítva, évente hány vendégelőadásuk van Szentegyházán? – Hogyha csak a tavaly októbertől mostanig tartó időszakot venném figyelembe, akkor is legalább tíz előadást tudnék említeni, ezek közé tartoznak a Székely Góbék, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a Székelyudvarhely Táncműhely vagy a kolozsvári Opera. De bejelentkezett a zetelaki kolléga az amatőr színjátszó csoportjuk egy új előadásával, mi mindenkit szeretettel várunk és fogadunk. Azonkívül a Gyermekfilharmóniának is minden évben van előadása. Bátran kijelenthetem, hogy ebben az épületben van élet és százszázalékos a kihasználtsága év folyamán. Ezek mellett még meg kell említenem a szentegyházi fiatalok hagyományos rendezvényeit, eseményeit, mint a minden évben megtartott szüreti bálokat vagy a nagykorúsítási ünnepségeket. Ezeket az eseményeket ugyan a fiatalok szervezik, de számukra is a teret biztosítjuk, minden tőlem telhető segítséget igyekszem megadni. Illetve a különböző harminc-, negyven- vagy éppen ötvenéves találkozók, amelyeket egy ideje már a vendéglátó egységekben tartanak, de hogyha a szervezésben kell segítség, akkor természetesen próbálok rendelkezésükre állni.   – Így visszatekintve azt kell mondanom, hogy elégedett lehetek, hiszen azt csinálhattam, amit szeretek. Elégtételt jelent számomra, amikor mondjuk, egy idősek napját szervezek – megjegyzem, nagyon szeretek az idősekkel is foglalkozni! –, számomra igazán nagy öröm, amikor az esemény végén odajönnek hozzám, kezet ráznak velem, és azt mondják „Az Isten tartsa meg!” – ez számomra elegendő elismerést jelent.

Vlaicu Lajos