borús égbolt
A kultúra becsülete
Jártam az első román iskolába. Vagyis abban az azóta többszörösen átalakított épületben, amelyben állítólag a Románia mai területén lévő első olyan román nyelvű tanintézmény működött, ahová világiak is beiratkozhattak. Brassóban, az első román iskola emlékére alapított múzeumban az ünnepnapok ellenére nem volt tolongás. Dr. Vasile Oltean kalauzolt minket. Ő 52 éve a múzeum igazgatója és egyben a bolgárszegi Szent Miklós-templom papja. Mondta, hogy 6000 kötet régi könyv és több mint harmincezer dokumentum van a múzeum birtokában, amiből még vagy háromszobányi feldolgozásra vár. Mutatta a kiállított kincseiket: köztük Coresi nyomdájának a másolatát és az üvegtárlókban különböző cirill betűs ószláv és román nyelvű műveket. Dácia története (1818), filozófia tankönyv (16. sz.), az első orosz biblia (1581) egy Nürnbergben 1603-ban nyomtatott krónika, kificamodott gerinccel, áta-botában, a műtárgyvédelem teljes mellőzésével beállítva/befektetve az üveg alá, ahogy egyébként minden a múzeumban. Az intézményt 1961-ben nyitották meg, és azóta kétszer (!) is átrendezték: 1967-ben és 1989-ben. Nos, kétségtelenül, hogy még a por is évtizedes lehet a tárlókban, de az is kétségtelen, hogy egy ember nem bírhat idegenvezetni, kutatni és menedzselni – no meg prédikálni – egy időben. Vasile Olteannak mintegy harminc kötete jelent meg, de szerinte senkit nem érdekel, és fiatal kutatók sincsenek. Sajnálja, hogy művelődési miniszter még nem járt a múzeumában, pedig ő nem a kulturális miniszterektől, hanem a miniszterek kultúrájától tart jobban. Közben diadalmasan mutat egy Mihai Viteazul arcképével díszített, szintén porosodó zászlót, amit állítólag brassói „zsunok” vittek a gyulafehérvári nagygyűlésre 1918-ban és az Erdélyi Iskola mozgalom szerzőinek művei is itt vannak, eredeti kiadásban. Nem könnyű elfogulatlanul szemlélni a tárgyakat, mindegyre erőt is veszek magamon, hisz azért mentem oda, mert tisztelem más népek történelmét és kultúráját, de végül úgy jövök ki, hogy egyenesen sajnálom őket, s azon gondolkozom, hogyan várhatjuk, hogy értékelje, elfogadja a többségi nemzet a mi kultúránkat és történelmünket, ha még a sajátját sem becsüli…?
Daczó Katalin
