Napra pontosan hetven évvel ezelőtt jelentek meg az erdélyi ferences rendházakban a szekusok, akik megparancsolták a testvéreknek, hogy a lehető legrövidebb időn belül csomagoljanak össze, mert mindannyiukat az Arad megyei Máriaradnára szállítják. A hatalom így próbálta megnyerni magának és a békepapi mozgalom megszervezésében felhasználni a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartományt. Mindezekről és a jelenleg Csíksomlyón zajló ferencesek éves találkozójáról Urbán Erik ferences provinciálist kérdeztük. – Hetven év távlatából hogyan látja, mekkora veszteséget okozott a rendtartománynak a ferences testvérek internálása? – 1951. augusztus 20-án este, egy-két kivétellel – mert voltak olyan testvérek, akik nem tartózkodtak otthon, illetve meg tudtak szökni –, a rendtartomány összes testvérét internálták. Hét évtized távlatából azt látom, hogy az akkori testvérek élete – akik kitartottak a hűségben – teljesen megszentelődött. Tehát megszentelődtek emberségükben, letisztult az életük, és ami nagyra becsülendő, hogy hűségesek maradtak az egyházhoz, Krisztushoz, a hivatásukhoz. Így lettek ezekből a testvérekből olyan kimagasló egyéniségek – például Gurzó Anaklét atya, Leánder atya, Écsy János atya, Szálvátor atya, József atya, Leonárd atya és Ervin atya, de még hosszasabban is lehetne sorolni –, akik a maguk egyszerűségében hősök lettek, és a kommunizmus évei „koptatta” csuhásokból igazi példaképek lettek. Ahhoz, hogy jövőt tervezzünk, nem szabad elfelejtenünk a rend történelmét, ami egyrészt sebeket tartalmaz, másrészt erőforrás is, hiszen láthatjuk, voltak olyan elődök, akik a nehézségek ellenére ki tudtak tartani. Egyébként az áprilisban elhunyt Leonárd atya volt az utolsó olyan szerzetes, aki a feloszlatás előtt lépett be a ferences rendbe. – 1956 után valamelyest lazult a helyzet, de nem lett sokkal könnyebb életük a ferenceseknek. Mi segíthetett az akkori testvéreknek túlélni a meghurcoltatásokat? – Szerintem az, hogy az Istenbe vetett hitük mellett volt egy nagyon erős támaszuk, ami nem más, mint a közösség. A meghurcoltatás után a provincia egyik lapjában, amikor már le lehetett írni, megjelentek olyan cikkek, amelyekben arról számolnak be a testvérek, hogy az összezárásnak köszönhetően káptalant is tudtak tartani. A szerzetesek nem adták fel egyéniségüket, a lelkiségüket, de ezt nemcsak egyénileg, hanem közösségileg sem. Ahogy Radnára összehurcolták őket, úgy nemsokára megkezdődtek az önképzőkörök, a belső munkák, és ez identitást adott nekik. Amikor később szétosztották négy közösségbe: Radnára, Désre, Kőrösbányára és Esztelnekre, akkor a testvérek ott is találtak elfoglaltságot maguknak. Például Désen elkezdték díszíteni a barokk templomot, és gipszből áloszlopokat meg díszítéseket készítettek, de ekkor szerveződött újra titkosan a teológiai képzés is. A teológiai tanárok, a provincia vezetőségével és a növedékekkel együtt, a dési kolostorba költöztek, ott tartották akkoriban a papszentelést is, Márton Áron püspök úr lejött Désre. Majd őt sem engedték oda, hiszen közben kényszerlakhelyre ítélték, így például a tavaly elhunyt Márk József atyát és társait Gyulafehérváron, a püspöki palota kápolnájában szentelte pappá. Szóval a testvérek mindig keresték a lehetőséget, az utakat, hogy a hivatásukat akár a rendi közösségben, akár a hívek körében betöltsék. 1958-ban szétoszlottak különböző plébániákra. Kezdetben nem igazán tudták tartani a kapcsolatot egymással, aztán később is csak kisebb körökben tudtak találkozni, de a provincia vezetősége csak működött. Volt egy olyan rendelet Rómából, hogy a szocialista uralom alatt lévő országokban, ha nem tudják megtartani a káptalanokat, akkor hosszan tarthat egy provinciálisnak a szolgálata, és ő nevezhet ki utódot maga helyett. Tehát így örökítették át napjainkra is a ferences szerzetességet. – Jelenleg milyen kihívások elé néz az erdélyi ferences rendtartomány? – Harminc évvel a rendszerváltozás után és a provincia újraindulása után érződik az, hogy korábban nem lehetett növendékeket fogadni, nem volt utánpótlás, és mindehhez társul az újabb koroknak a kihívása is. Itt gondolok arra, hogy egyre inkább együtt élünk az egyházzal, de nem akarunk annyira elköteleződni. A társadalmunk egyik „betegsége”, hogy hosszú távon nem tudunk elköteleződni, és a ma embere rövidebb célokban gondolkodik. Azt gondolom, napjainkban az a feladatunk – amikor csökken a hivatások száma –, mint korábban, hogy Európában át kell örökíteni a ferences lelkiséget. A történelem folyamán mindig is voltak létszámbeli változások, hol kevesebb, hol több szerzetes élt az egyházban. Nekünk most az a kihívás és a feladatunk, hogy a múltból erőt merítve hűséggel, az identitásunk megőrzésével, illetve azzal a hitelessé vált és leegyszerűsödött élettel, amit hetven éve éltek a testvérek, végezzük a ránk bízottakat, és örökítsük át a ferences lelkiséget. – Hány tagja van az erdélyi ferences rendtartománynak? – Jelenleg 38 tagja van a tartománynak, tíz kolostorban élnek a testvérek, és ellátjuk a kaplonyi, a dési, a szászsebesi, a dévai és az esztelneki plébániát. – Most tartják az éves találkozójukat. Miért fontos ez? – Szent István király ünnepéhez kapcsolódóan – hiszen Szent István a rendtartományunk védőszentje – évente továbbképzőre gyűlünk össze általában itt, Csíksomlyón, de volt már példa arra, hogy más kolostorokban is találkoztunk. Ilyenkor egy-egy téma köré csoportosul a továbbképző. Különben nemrégiben tartottuk Rómában rendünk nagykáptalanját, amelynek nemcsak az a feladata, hogy visszatekintsen, illetve megválassza a következő hat évre a rendi vezetőséget, hanem az is, hogy irányt mutasson a rendnek, hogy merre akar lépni. Így a mostani találkozón a káptalanon hozott határozatokról, javaslatoknak az átültetéséről beszélgetünk. A káptalanon megbeszéltük azt is, hogy szükség van-e strukturális változásokra, hogy jól tudjuk-e élni a lelkiséget, milyen az ingatlanjaink kihasználása, hogy valóban jól használjuk-e, és az eddig be nem lakott épületeknek mi legyen a rendeltetésük. Ezeket is megbeszéljük az itteni találkozón. Aztán törekszünk az identitásunk megerősítésére is, az elmúlt napokban beszélgettünk arról is, hogy mit jelent a 21. században itt, a Kárpát-medencében, Erdélyben ferencesnek lenni, persze mindez a rendi előírások fényében, mi adja az identitásunkat, hogyan látjuk mi magunkat, hogyan tudunk úgy evangelizálni, hogy megmutatkozzék a ferencesség és a közösségi életünk, mik erősítik egyéni és közösségi identitásunkat. Ilyen témákat dolgoztunk fel, de nemcsak előadásokon és műhelymunkákon vettünk részt, hanem lelki napot is tartottunk, illetve annak részeként volt egy kötetlenebb találkozó is, amikor a természetben próbáltunk kikapcsolódni. – Milyennek látja a rendtartomány jövőjét? – Bennem a bizalom és a remény fogalmazódott meg a nagykáptalanon. Beszélgettem a világ más pontjairól érkezett testvérekkel, például egy dél-amerikai és egy koreai testvérrel, és ezekből a beszélgetésekből azt szűrtük le, hogy bár nem vagyunk könnyű helyzetben, hiszen a létszámunk tényleg csökken, nem reménytelen a helyzet. Bizonyára a jövőben újra kell gondolnunk bizonyos struktúráinkat, amelyekről már most beszélnünk kell, ugyanakkor a továbbiakban is kérdés, hogy hogyan tudjuk ellátni közösségként a helyeinket, hogyan tudjuk megélni az identitásunkat. Ezek mind-mind kérdések, de ennek ellenére mégis van lendület, tenni akarás a testvérekben, és úgy összességében érződik az öröm. Az az öröm, hogy mi olyan szerzetescsaládnak vagyunk tagjai, amely az egész világon jelen van, és nekünk itt, a Kárpát-medencében, azon belül is Erdélyben van küldetésünk. Amikor a jövőnket tervezzük és nézzük, hogy mi az, amit még meg tudunk valósítani, milyen lelkipásztori feladatokat tudunk végezni, akkor nagyon fontos mindig szem előtt tartanunk azt, hogy ferencesek vagyunk, de nem akármilyen, hanem erdélyi ferencesek, és ezt a pluszt tudjuk megőrizni, ami gazdagság, nemcsak a provincia, hanem a rend számára is.

Biró István