A kiégés mentális alapon kezdődik

A munkahelyi kiégés sokakat érintő probléma, mely az elmúlt években fókuszba került számos szervezet egészségvédő programjában. Barna Katalin pszichológust, pszichoterapeutát kérdeztük a munkahelyi kiégés tüneteiről, okairól, a kiváltó tényezőkről és megküzdési stratégiákról. A szakember arra is kitért, hogy mit tehetnek a vezetők annak érdekében, hogy alkalmazottjaik kevésbé legyenek kitéve a kiégésnek.

Kovács Andrea
Becsült olvasási idő: 5 perc
A kiégés mentális alapon kezdődik
Fotó: László F. Csaba

– Mi a kiégési szindróma? Mi a szakmai és a magánéleti kiégés?

– A kiégés érzelmi, fizikai, mentális síkon való kimerülés, a szervezet érzelmi válaszra adott reakciója. A legtöbb szerző, aki valaha is foglalkozott a jelenséggel, azt mondja, minden kiégés mentális alapon kezdődik, a szakmai kiégés mindig magánéleti kiégésből indul. Ez azt jelenti, ha például nem megfelelő a konfliktusmegoldási képességünk, vagy hajlamosak vagyunk a túlvállalásra, ami mind lehet magánéleti szál, akkor ezek befolynak a munkavégzés világába, és favorizálják azokat a helyzeteket, amelyek révén beérhetünk a kiégés különböző szintjeire. Gyakran vannak külső okok is, például egy nehéz vezető vagy munkakör, de mindezeket megelőzi az, hogy én fel tudom-e mérni, hogy mire vagyok jó, meg tudom-e oldani, hogy átütemezzem a feladataimat, én mennyire tudom azt jól kommunikálni a munkakörnyezetemnek, hogy mi az, ami számomra fárasztó, mi az, amivel én nem értek egyet és hasonlók. Aki rendben van saját magával, az meg tudja húzni a határokat és képes kiegyensúlyozni a munka és magánélet közötti viszonyt. Lényeges, hogy úgy balanszoljuk ezt a kettőt, hogy egyik se menjen a másik rovására, de közben egyiket se engedjük el.

– Mit tehetünk a kiégés megelőzése érdekében?

– A megelőzés a legfontosabb, ugyanis, ha bekövetkezik a kiégés, akár két évig is tarthat a rehabilitáció. Az egyik legfontosabb a jó időbeosztás, hogy munkaidőben valóban a munkánkat végezzük, ne fölösleges dolgokkal foglalkozzunk. Munka közben is szükséges néha, legalább másfél óránként szünetet tartani, amikor megmozdulunk, szóba állunk valakivel, vagy ebédelünk, arról nem is beszélve, hogy meg kell értenünk: a hétvégi, magánéleti pihenés nem luxus. Azt is el kell fogadnunk, hogy a munkavégzésünk nem lehet mindig százszázalékos, ellenben sok ember hajlamos ezt elvárni magától, egy egyszerű dolgot is a végtelenségig képesek tökéletesíteni, amíg egyszer csak elfogy a pszichés energia és türelem, és már arra sem marad lelkesedés és erő, ami valóban fontos.

– Melyek a kiégés kiváltó tényezői?

– Van egy sor mentális tényező, ebből kifolyólag a cselekedeteinket is irányítja, így ez a kettő együtt vezethet a kiégéshez. Mentális síkon elsősorban a kommunikációhiányt említeném, ha valaki nem tud, vagy nem akar jól kommunikálni, akár a magánéletben, akár a munkahelyén, ha passzív vagy agresszív. Ehhez adódhat hozzá a folyamatos, erőn felüli teljesítési vágy, a bizonyítási kényszer, mert az ilyen személyek nem képesek pihenőket beiktatni. Kiválthatja az is, ha egyfajta beszűkült gondolatvilág jön létre az egyénben, ha saját magát csak a munkáján, a teljesítményén keresztül értékeli, és azt érzi, hogy egyre csak többet és többet kell tegyen annak érdekében, hogy rendben legyen saját magával. Cselekvésszinten pedig destruktív lehet az időhúzás, időpazarlás, illetve idetartozik az is, hogy ha a félelmeink irányítanak, és emiatt elkerülünk bizonyos tevékenységeket; mindez aláássa az egészséges önbizalmat, ezáltal is megjelenhet a kiégés.

– Melyek a kiégés egyértelmű testi és lelki jelei?

– A kiégés folyamatának több fázisa van, egyes megközelítésben kilenc szakaszt említenek, amelyek gyakran egymásba folynak. Ha irritált vagyok, az mentálisan kifáraszt, ettől türelmetlenebb és feszültebb leszek, amitől az izmaim is befeszülnek, emiatt különböző testi fájdalmak jelentkeznek. Ha már fizikailag is rosszul vagyok, akkor elkezdem elhanyagolni magam és azokat a dolgokat, amelyek velem járnak. Így haladunk a depresszív életérzések felé. A legvégső stádiumban gyakran megjelenik az olyan hányinger és fizikai-mentális rosszullét, hogy az érintett nem képes munkába menni, napi teendőit elvégezni. Ebből a depressziós periódusból, a végső kiégésből való felépülés hosszú folyamat. A mai rohanó világban jellemző, hogy túlvállaljuk magunkat, és nem törődünk kellőképpen saját magunkkal, de többször találkozok olyannal, aki a kiégés kezdeti szakaszaiban van, mint olyannal, aki nagyon súlyosan érintett.

– Hogyan lehet kezelni a kiégést? Kihez érdemes fordulni?

– Ha már a kiégés elején felfigyel az egyén arra, hogy irritált, akár a családja, barátai, munkatársai megjegyzik, hogy meglehet, nem jó felé halad, és ő hallgat a környezetére, még vissza lehet fordulni. Azonban, ha már elkezdődik a gondolati beszűkülés, szükség lehet szakértő segítségére. Ez lehet háziorvos, pszichológus, lelkipásztor, szaktanácsadó, vagy bárki, akiről úgy érzi az egyén, hogy ebben a témakörben érdemben tud segíteni. Nagyon fontos, hogy olyan valakit válasszunk, akitől el tudjuk fogadni a tanácsot, segítséget. Egy pszichoterápiás beavatkozás pedig, habár eszköze a beszélgetés, arra megy ki, hogy viselkedést változtatunk, tehát közösen a klienssel arra kell rájönni, hogy mi volt az, ami ehhez a helyzethez vezetett viselkedésben és gondolkodásban egyaránt, majd azon változtatni.

– Vannak olyan munkakörök, amelyekben gyakoribb a kiégés?

– Ilyen lehet bármely olyan munkakör, ahol kevés az egyén autoritása a munkában, vagyis sok minden függ másoktól. Minél nagyobb az autoritásom, hogy nagyjából el tudom érni a saját képességeimmel azt, ami munkám eredménye kell legyen, annál kisebb a kiégés esélye. De ha kisebb az autoritás, akkor a saját képességhalmazom, amelyet a munkám során felhasználok, csak ötven százalék, és a másik ötven attól függ, hogy mások hogyan reagálnak, mennyire fogadják el. Ebben az esetben a túlteljesítésen kívül, akár az emberekhez kapcsolódó, vagy emberekkel való munka kissé favorizálja a kiégést. Nagyobb arányban égnek ki azok, akik emberekkel dolgoznak, ami a kevés autoritás számlájára is írható.

– Mely életkorban jelentkeznek gyakrabban a kiégés jelei?

– Van egy pályakezdő szind­róma, amikor nagyon túl akarják teljesíteni magukat a fiatalok, ettől kiégéses periódusba kerülnek, viszont a nagy kiégések a pálya közepén, 35-45 év között szoktak lenni. Ekkor vannak az emberek olyan életszakaszban, hogy lépni is akarnak, többet is akarnak, akár keresetben is, viszont ahhoz több munka kell, vagy tökéletesíteni kell a tudást, emiatt megnő a munkára szánt idő, kevesebb a szabadidő, a kiégés pedig felüti a fejét. Majd úgy ötvenéves kor felett már jóval kevesebb a kiégés, ami annak tudható be, hogy valamennyire megtanuljuk ezeket kezelni, megtanulunk kommunikálni és nemet mondani is.

– Mit tehetnek a vezetők annak érdekében, hogy alkalmazottjaik kevésbé legyenek kitéve a kiégésnek?

– Nagyon sokat lehet tenni, a kérdés csak az, hogy mennyi energia, akarat, anyagi erőforrás áll rendelkezésre. Fontos megnézni a szervezeti kultúrában, hogy ki mire jó, kiszűrni és átcsoportosítani az embereket, mert például attól, hogy valaki ért a számokhoz, nem biztos, hogy minden számolással kapcsolatos munkafeladatot el tud végezni. Abban rejlik a nyitja, hogy maga a vezető tudja-e, melyik munkakörre milyen típusú emberre van szüksége, rá tudja-e állítani a munkavállalót arra a feladatra, amely a képességei alapján neki való. Az átcsoportosítás sok esetben még csak pénzbe se kerül, de fontos, hogy a jó ember a jó helyre kerüljön, ahol munkáját szívesen és megfelelően végzi, megállhatja a helyét, és ami majd büszkeséggel tölti el.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!