A Nyikó középső folyásának két partján fekvő Kadács két helységből tevődik össze: Nagykadácsból és a tőle két kilométerre fekvő Kiskadácsból (régi nevükön Felső- és Alsó-Kadácsból). A falura vonatkozó első írásos adatok 1505-ben Michael Akadáchi-t említik, majd 1518-ban Petrus Semijén de Akadách és 1519-ben Petrus Semijén de Akadáchfalwa nevekkel találkozunk. A település történeti szempontból azon kevés helységek közé tartozik, amelyek nem változtatták helyüket az első letelepedés óta. Egyházilag Tarcsafalvához tartoztak, és az a tény, hogy Tarcsafala 1618-ban, alig 50 évvel a tordai országgyűlés után unitáriussá lett, valószínűvé teszi, hogy Kadács is unitárius hitre tért nagyon korán. Később a falunak a Nyikó-patak jobb partjára eső része Tarcsafalvához, a bal parti rész pedig Székelyszentmihályhoz tartozott. 1718-ban a kadácsi egyházközség kinyílvánította elszakadási szándékát, amit az egyház vezetősége nem igazán támogatott, a kadácsi eklézsiának írott levélben, amit az ádámosi zsinaton, 1718. június 19-én fogalmaztak meg, kérik a kadácsiakat, hogy „a mater Ecclatol való elszakadástól supersedeálljanak eo kgymek”. Maga Almási Gergely Mihály püspök is 1719. május 19-én írott levelében kifejti, hogy „a magát massal egybe foglalt erő erőssebb a megmaradásra”. Bár az első kadácsi templomról nem maradt fenn írásos emlék, a tornyon végzett kutatások kimutatták, hogy a torony a 15–16. században épült, a parókia udvarán talált faragott kőben egy gótikus templomi ajtó boltíves záróköve ismerhető fel, ami ugyancsak a 15–16. századi gótikus templom létezésére utal. Érdekes adatot fedeztek fel „Josephinus Simo Solymosi jur Notar” irataiban, ami a templom zenei életét illeti: „Ao. Dni. 1777 A N. Kadatsi Unitárius iffjú legények, maguk buzgó indulatyukból, meg rován magukat Nyolc Mariasig tsináltata az Unitárius Templomba egy Pulpitust vagy éneklő széket.” Hamarosan a templom szűknek bizonyult a fejlődő egyházközségnek, ezért 1785–86-ban az ősi templom alapjaira új templom építését kezdték, ami inkább egy nagyszabású felújítás volt, mintsem új templom építése. A templom közköltségen készült, az írások megjegyezték, hogy volt egy „éneklő Chorus” ilyen írással: „Marosi József és Vári Borbára kölcségével.” Néhány évvel később egy díszes karzat készült, középen felirattal: „Kobátfalvi Péterfi István feleségével Pálfi Annával tsináltatta 1796.” Eközben a kiskadácsi hívek magánházaknál tartották az istentiszteleteket egészen 1814-ig. 1825-ben a keblitanács elhatározta a nagykadácsi templom helyett egy új templom építését. Hosszú készülődés után, 1836-ban lebontották a régi falakat, és annak alapjain, a mai formában is látható templomot építették fel. Sok anyagot, beleértve faanyagot is beleépítettek az új épületbe, ezt példázza az új templom karzatának padozata, ahol a régi templom festett kazettás mennyezetének deszkáit használták fel, és amelyeket ma is megcsodálhatunk. 1839-ben, Székely Miklós püspök Generalis Visitatiót tart az egyházközségben, és a templomleírásnál említik, hogy „a’ Templomban benn a’ nyugoti részén Deszkából készült Kar van…” Miután 1844-ben 36 dénárral járultak hozzá a székelykeresztúri orgona építéséhez, 1846-ban olvashatjuk: „6. A templom a’ maga nemében szép ellátva az idén szereztetett egy kis öt hangulatu, szép hangu orgonával a’ mint alábbi több helyen említetik.” Mivel a kántor nem tudott orgonán játszani, az eklézsia vezetősége olyasvalakivel akarta helyettesíteni, aki tud játszani a hangszeren, de az esperesi vizitáció ezt nem engedte, „meghagyatik azért a Mester atyafinak orgonálni meg tanulni igyekezni”. [caption id="attachment_47945" align="aligncenter" width="2600"] A nagykadácsi orgona[/caption] A számadási jegyzőkönyvből megtudjuk, hogy „nagy vágya volt már rég olta több Ecclai Tagoknak, hogy mint más több Eccla, ugy ennekis legyen orgonája s midön erre nagy könnyen szert tehetett a Bögözi R. Eclába – ( ez nagyobbat tsináltatván) talált egy az Eccla Templomban elégséges, azonban trilszerű s jó hangozatu orgonát, arra kérte az Eccla Köz megegyezésből a’ 300 mfrt. s azzal vette meg [...]”. Dávid István Műemlék orgonák Erdélyben című könyvében a következőket jegyzi fel a bögözi orgonával kapcsolatban: „Még a zsinat évében, 1761-ben felépült az orgona karzat Korda György és felesége Teleki Zsuzsanna költségén. Első hangszerük 1846-ig szolgálta a bögözi reformátusokat, a hangszert ekkor 300 magyar forintért a kadácsi unitárius gyülekezet vásárolta meg.” A számadási jegyzőkönyvből megtudjuk, hogy orgonaszíjat vásároltak 4,20 forintért, az elbontó és összerakó mesterember 30 forintot kapott munkájáért, áldomásra 1,28 forint kelt el, az orgonasípok eltakarására „egy kontz papirost” vásároltak 36 dénárért. Az orgona szíját húzó személy 1859-ben 1 véka búzát kapott fáradozásáért. 1862-ben megjavították a hangszert: „Az orgonát javíttatván költött 7 mfrt.” 1867-ben orgonaalap jött létre, az udvarhelyi egyházkör esperese, Incefi József lelkész 10 forintot ajándékozott az eklézsiának, orgonatőke néven. 1868-ban 25 krajcárt költenek az orgonára, az alaptőke 10 forint 80 krajcár. 1869-ben, a megszokott kamat mellett, „egy kevés törökbúza koréból is 80 kr. vett bé”, ami hozzáadódott az alaptőkéhez. A következő év számadásából megtudjuk, hogy több egyháztag gabonát ajándékozott az egyházközségnek az orgonaalap gyarapítása érdekében, és eladtak egy kis, Marosi István által korábban ajándékozott szántót is, ami 13,70 forintot hozott az orgonaalapnak. Ugyanakkor, szokás szerint, kamatozás végett magánszemélyeknek kölcsönbe adtak az összegből. 1871-ben az üres papi állás miatt, a lelkészi földek bevetésére kölcsönt vesz fel az egyházközség az orgonaalapból. 1872-ben kitakarították az orgonát, 2,50 forintba került. 1875 és 1882 között a rendszeres és pontos könyvelés segítségével követhető az orgonaalap növekedése, kamatok összegeivel, 1882-ben elérte a 268 forint 82 krajcárt. 1884-ben lépcsőt készítenek az orgonakarzatra való feljutáshoz, ára 3 forint 93 krajcár volt. 1886-ban az orgonaalapot kezelő énekvezér-tanító Boros György 100 forintot ígért az orgonaalap növekedése érdekében. Az összegek befizetését gondosan követték, számtalan bejegyzést találtam a jegyzőkönyvekben arról, hogy a nem fizetőket perrel vették rá a fizetésre. A kötelezvényeket csak úgy újították meg, hogy ha az illető adós kezese megbízható volt. 1886 nyarán a presbitérium elhatározta, hogy a magtárt az eklézsia tulajdonába adja át, mégpedig orgonaalapra. Meghatározták az összegek befizetési módját is, amihez az évek folyamán az egyházközség vezetősége ragaszkodott, az adósságok begyűjtése folyamatában: „1. Boros György tanító úr indítványára, gyűlés a magtár és orgona alap jövő kezelésére s annak befizetés módjára nézve, következő határozatot hozza: a magtár, mint jövőre megszűnik, s az minden adó gabonát pénzértékre számíttatik át vékája 1 frt-ban és pénzül kamatozik, pénzül fizettetik.” Még a község polgári vezetősége is a falu szükségleteire pénzt kölcsönzött az orgonaalaptól. Mindezen erőfeszítések eredménye az volt, hogy 1887. július 2-án tartott gyűlésen először vetődik fel az orgonavásárlás gondolata: „2. A presbiterium elérkezettnek látja az időt, hogy orgona építésre előleges lépések megtétessenek, mivel a jelenlegi orgona igen gyarló s az alapot képező összegek pedig igen sok helyen veszendő állapotban vannak.” Orgonaminta és orgonakészítő mester keresésére bizottságot neveztek ki, ugyanakkor elhatározzák, hogy az adósok legkésőbb „jelen sz. Mihály napíg a többiek pedig 1888 január 17-éig fizessék be” adósságaikat. Az orgonaépítés érdekében levélváltás indult Nagy József brassói orgonakészítővel. 1887. november 20-án közgyűlést tartottak, amelyen megjelent a brassói orgonagyáros is, hosszú tárgyalás után 2 példányban szerződést írtak alá. Az egyházközség megőrizte a saját példányát. A szerződés az építendő orgona részletes leírását tartalmazza, ebből röviden idézek: „Orgona művész Nagy József ur elvállalja egy hét változatu principál 8’ 9 fából 45 czínből, princzipal 4’ 54 czín, mixtur 2’ 3 soros 162 czín, fuvola 4’ 54 fa, rezgő fuvola 8’ dugott 54 fa, Subbas 16’ 13 hang, csatlo (pedálcopula) orgonának felállítását és elkészítését.” A sípok angol cinből készültek, a fa sípok magjai fenyőfából, gyertyánfa ajakkal és cserefa magokkal. A fúvó egy „magazinnal és szélhajtoval alkotott fuvó”, az orgona teste pedig fenyőfából, „ide mellékelt rajz minta szerint természetes diófa barna színnel páczolva, lakozva, meczvényei díszesen aranyozva, az első sípok megött rózsaszín organtinnal bevonva a test egy részben”. Az orgona ára 850 forint volt, amelyet az egyházközség 3 részletben fizetett ki: „jelen szerződés írásakor 10 frt. 1888 Január 3-n 280 frt., Április 1-n 280 frt. s a fel állításakor készen fizethető összeg.” A terv szerint a Héjjasfalvára megérkezett orgonadarabokat beszállították Kadácsra, és a mester két munkásával 3-4 hétig dolgozott az orgona felállításán. A mester 3 évet állt jót a munkájáért. Az orgona költségeihez az önerőből előállított pénzösszegeken kívül 273 forintot kölcsönöztek a takarék pénztárból. Az E. K. Tanács 36-888 számú leiratával elfogadta az orgonakészítővel megírt szerződést. Az orgona elhelyezése érdekében az orgonakarzatot át kellett alakítani, 1 méterrel bővíteni, újrapadolni. Ezt a munkát Marosi Mátyás vállalta el 7 forint 40 krajcárért. Az orgonának egy 1 m 32 cm-es üreget hagyott az ács. Érdekes, hogy nem kaptak egy egész szál gerendát, a kérdést két fenyőgerenda összekötésével oldották meg. A mester és segédei részére Boros György tanító vállalta az ellátást napi 50 krajcár értékben. Június 10-én a kész orgonát megvizsgáló szakértőket választotta ki a presbiterium: Mátisfalvi Szőcs Mózes és a székelykeresztúri tanár Katona Sándor személyében. Érdekes, megoldandó kérdés, hogy az említett Mátisfalvi Szőcs Mózes vajon az ugyanezt a családnevet viselő orgonakészítő családnak volt-e a tagja? Közben a régi orgona sorsáról is gondoskodott az eklézsia vezetősége: „Gondnok Marosi Mihály megbizatik, hogy kitsi orgonát a filia eklésiába, a templomba szállítassa le és oda készítesse fel használás végett…” Így Kiskadácsra, harmadik, és egyben utolsó állomáshelyére került az öreg orgona. Pénz hiányában javítását egy későbbi dátumra halasztották. 1907-ben sikerült megjavíttatni a kiskadácsi orgonát: „A megjelent presbiterek Szabó Gyula orgona készítővel megegyeznek abban, hogy az orgonát kijavítja, felhangolja 12 koronáért és a kiskadácsiak a munka tartama alatt Szabó Gyulát élelmezéssel és szállással ellátják.” A század elején a kiskadácsi templom nagyon megromlott, hisz a Nyikó partján egy domb aljába építették, falai megrepedeztek és ez valószínű az orgona minőségén is rontott. 1914-ben harmóniumot akartak vásárolni, de végül is elhalasztották a vásárt. Az első világháborúban úgy tűnik mindkét orgona homlokzati sípjait rekvirálták, bár feltűnően, a jegyzőkönyvek konkrétan csak a nagykadácsi orgonasípokról beszél, a kiskadácsira csak célzások vannak: 1934-ben írták, hogy „Orgonáink még mindig érzik a háború által okozott vesztességet”. A nagykadácsi orgona sípjairól tudjuk, hogy 23 kg 10 dekát nyomtak és a leszerelés után a fuvarlevél hitelesített másolatának elküldése után megkapta az egyházközség a megígért összeget. Mivel az 1923-as püspöki látogatás jegyzőkönyve nem említi a kiskadácsi orgonasíp-rekvirálást, feltevődik a kérdés, hogy koránál fogva a kiskadácsi orgona „megúszta” volna a rekvirálást? A dokumentum szerint „a nagykadácsi templomból a principál sípokat 1918-ban hadi célra elvitték”. A kiskadácsi templom 1922-re olyan rossz állapotba került, hogy 1926 után többet nem használták istentiszteletek tartására. A két orgona rendbetétele a következő évtizedekben mint elvégzendő kötelesség ott lebegett az egyházközség vezetősége szemei előtt. 1929. október 27-én a keblitanácsi gyűlésen mondták: „az orgona javítása is több halogatást nem tűr…” 1934-ben keserűen jegyzik meg, hogy még mindig nem történt meg a várva várt orgonajavítás: „Orgonáink még mindig érzik a háború által okozott vesztességet. Rendbe hozásuk nagyobb összeget ígényel.” Ez volt az utolsó szóbeli említése a kiskadácsi orgonának. Nem tudjuk, mi történt vele, hogy még ott volt-e a templomban 1968. április 15-én, amikor elhatározták a templom lebontását. A nagykadácsi orgonát 1949-ben Lukácsi Mózes és ifj. Szász Dénes orgonajavító lelkészek javították meg, de a hiányzó homlokzati sípok helyettesítése ezúttal is elmaradt. 1971-ben jegyzőkönyvileg is kifejezik e hiány pótlásának vágyát: „Lelkész közli a gyülekezettel, hogy jövendőbeli célja az lesz, hogy az orgona hiányzó sípjait pótolja.” Az orgonákról szóló 1988-as kérdőívre válaszolva, Biró József lelkész azt állítja, hogy „a principál hiányzik, a többi változat szól”, az orgona állapotát jónak ítéli. Ma a nagykadácsi orgonának középső sípmezőjében horganysípok állnak, a többiben műanyag sípok. Utóbbiak olyanok, mint az ádámosi templom orgonájának sípjai, melyeket 1984-ben Pánczél Géza marosvásárhelyi műszerész állított be, valószínűleg Kadácson is ő dolgozott. A jegyzőkönyvekből nem sikerült megtudni, mikor kerültek e sípok a helyükre. Márk Attila