Minden híd alatt lakik egy hídmanó. Nem olyan félelmetes, mint a pincemanó, nem olyan titokzatos, mint a padlásmanó, de manónak manó ő is. Kicsit tartózkodó, vagy inkább bátortalan, ami abból adódik, hogy a híd aljának kétfelé is van kijárata. Ezért ott nincsenek olyan meghitt zegek és zugok, pláne nem kuckók, mint amilyenek a pincében vagy a padláson találhatók. Így a hídmanó nem tud teljes nyugalomban regenerálódni pihenőóráiban. Egyszerre kétfelé is figyelnie kell, nem jön-e valaki. Kicsit mindig zaklatott. Kicsit túlreagálja, ha valamilyen konfliktusba keveredik. Ezért igyekszik nem keveredni. A manók amúgy is kerülik az emberekkel való találkozást, a hídmanó különösen. A problémák a találkozásokból adódnak. Nincs találkozás, nincs gond.A hídmanó csak élete egy részét tölti szárazföldön. A többit vízben kell töltse, mivel a hidak alatt rendszerint folyik valamilyen víz. A víz is a hídmanó reszortja, legalábbis az a szakasz, ami a híd alatt folyik el. Ezért a hídmanó élete jelentős része vízben telik. Mikor kimászik a partra, csöpög róla a víz, sokszor az iszap is. Nem valami vidám dolog. Kivételt képeznek a vasútvonalak fölött átívelő hidak manói. Ők életük egy részét a híd alatt átrobogó mozdonyok gyomrában töltik. Ott sem időzhetnek sokat, csak míg a mozdony a híd alatt átrobog. Nem egy nyugis foglalkozás. A személyvonatok mozdonyai még hagyján, de az expressz szerelvények vasparipái csak villanásnyi időt engednek, hogy gyorsan bebújjanak és kibújjanak belőlük. Nem csoda, hogy a hídmanók annyira zaklatottak. A hídmanónak a híd alatt két feladata van. Egyik, hogy észrevétlen jelenlétével, nappal szöszmötöléssel, éjjel motoszkálással életet vigyen a hídba. Ösztönözze, inspirálja, bátorítsa, hogy kitartson, ne omoljon össze. Fura, hogy a bátortalan kis hídmanónak kell bátorságot öntenie a böhöm nagy hídba. A hidak, bármilyen látványosan feszülnek is két part között, jellemüket tekintve labilisak. Hajlamosak engedni a gravitáció csábításának és összeroskadni. Hogy mégsincs olyan sok hídomlás, egyedül a hídmanók diszkrét ráhatásának köszönhető. A hídmanó másik feladatában emberek is szerepelnek. Az emberek fennhéjázva mennek át a hídon. Tulajdonképpen mindenütt így jönnek-mennek, ezt már annyira megszokták, hogy nem is tekintik fennhéjázásnak, egészen természetesnek veszik. De fogalmuk sincs róla, hogy amikor egy hídon mennek keresztül, olyankor a híd alatt lennhéjázva utánozza őket egy hídmanó. Ettől az emberek szörnyen nevetségessé válnak, csak nem tudnak róla. Azt képzelik, borzasztóan méltóság- és jelentőségteljesek. Fennhéjázva, peckesen lépkednek tovább. Senki emberfia nem tudja, milyen a lennhéjázás és hogyan kell csinálni. Nem is látta még senki soha. Egyszer egy hajléktalan alkoholista, aki az egyik híd alatt akart éjszakázni és piálni, szinte tanúja volt egy nagy lennhéjázásnak, aztán mégsem. Ám ez a szinte annyira inspirálóan hatott rá, hogy másnap beiratkozott a bölcsészkarra, pár év múlva summa cum laude minősítéssel végezte el. Ma már az irodalomtudományok doktora, folyton komoly és fontos dolgozatok megírásának fog neki, de sohasem fejezi be, csak nézi a laptopot és röhög. Azt hiszem, az eddigiekből nyilvánvalóvá vált: a lennhéjázás nem közönséges valami. Míg csinálja, a mindig rezervált és gyanakvó hídmanó is egészen feloldódik tőle. Felvidul, átmelegszik és megszárad. Tulajdonképpen ez az egyetlen szórakozása, de ez minőségi. A hídmanó virtuóz módon lennhéjázik, ennek művelését művészi tökélyre fejlesztette. Állítólag valamiképpen ez is a hidak teherbírásával, élettartamuk meghosszabbításával függ össze. Vagy nem. Molnár Vilmos