A kérdést, amely óhatatlanul feltevődik bennem, aki írok róla, de amit szinte mindenki, aki tudja, hogy jártam ott, feltesz nekem, hogy milyen is a mai Kína? Amire válaszolni bizony nem egyszerű. Mert Kína egyik képnek sem felel meg, amely a köztudatban kialakult róla. A kulturális forradalom tíz éve alatt szinte teljesen eltörölték a föld színéről az ország ősi művészeti, építészeti, tudományos és irodalmi alkotásainak oroszlánrészét. Sőt még az emlékét is. Ezzel párhuzamosan az értelmiségi és a másképp gondolkodók jelentős részét is gyakorlatilag kiirtották. Egykoron mi is megízleltük ennek a gondolkodásmódnak az áldásait, és ha belegondolunk, még most sem szabadultunk meg tőle egészen, csak más ideológiai alapokon és néha képmutatóbb, olykor nyíltabb eszközökkel működtetik, akik működtetik. Ami Mao Ce-tung, a Nagy Kormányos Kínáját illeti, természetesen ma már azt sem észleljük, legalábbis nem úgy és nem olyannak, amilyennek mi is megszoktuk (Megszoktuk? Éltük!) a mi sokoldalúan fejlett akárminket, vagy amilyennek elképzeljük annak azt az egykor modellként működő formáját, amelyről elég sokat hallottunk, ám amelyről igazán és igazat csak mostanában tudtunk meg. És minél többet ismerek meg belőle, annál több kérdés tevődik fel. A legfontosabb – és mondjuk ki: az egyik legaktuálisabb –, vajon miért gondolják a hatalomra kerülők, hogy eszméiket mindenáron el kell fogadtatniuk, és bármilyen eszközzel meg kell valósítaniuk? Miért hiszik, hogy egy ideológia többet ér akár egyetlen emberéletnél? Miért gondolják, hogy a hagyományokat meg kell semmisíteni? Miért érzik adott pillanatban saját népüket, saját múltjukat, és ha kell, saját legközelebbi barátaikat ellenségnek? Az eszme, a hatalom sajátossága vagy az egyén bűne az, ami ilyenkor felülkerekedik? Vagy, ami a legvalószínűbb, mindháromé egyszerre? Eleve egy bizonyos személyiségtípus kerülhet abba a helyzetbe, hogy fanatikussá váljék és hatalomra törekedjék. Az ilyet pedig a hatalom lehetőségei megerősítik a fanatikus hitében, illetve ezek a lehetőségek furcsa, szunnyadó, vagy nem is szunnyadó, csak addig ki nem élt, ezért észre nem vehető tulajdonságokat, gubancokat, frusztrációkat és ki tudja, még mi mindent hoznak elő belőle. Szerencsére ma már nem kell föltétlenül az életünkkel fizetnünk azért, mert másképp gondolkodunk, mint a kor vagy egy ország vezetői. Bár a hatalom megtartásának és az ideológia terjesztésének módjai ma is eléggé agresszívek, bármennyire is igyekeznek mást elhitetni a tömeggel. Korunk vezetője békésen hajthatja igájába azt, akit akar – egyént, népet, kontinenst –, mert őt szolgálja a média, meg a pénze, az energiaforrások és a piac, amelynek ura. Maónak még el kellett küldeni a diplomásait vidékre, ahol a parasztok utálták őket és élvezték, ahogy például az emberi ürüléket hordták ki trágya gyanánt, puttonyokban a hátukon a földekre, meg fel a dombokra, nehogy a lelkükbe túlságosan gyökeret verjen a tudás. A témában ajánlott házi olvasmány a Franciaországban élő Dai Sijie önéletrajzi ihletésű, szép és alapjában derűs regénye, a Balzac és a kis kínai varrólány. A hírhedt vezető 1976-ban bekövetkezett halála után – különben ugyanabban az évben halt meg az ország miniszterelnöke is, a nagy népszerűségnek örvendő Csou En-laj – rövid időn belül elkezdődött Kína nyitása. Az új vezetés szétrombolta a szélsőségesen baloldali frakciót a párton belül. Persze a lassú változások nem akadályozták meg a kormányt abban, hogy a nekünk is emlékezetes 1989-ben ne mészárolja le a több száz tüntető diákot a Tienanmen téren. Aztán egy év múlva megnyílik az első tőzsde, majd visszakapja előbb Hongkongot, aztán Makaót. Csatlakozik a Világkereskedelmi Szervezethez, megjelenik a szabad verseny sajátos – de mégiscsak szabad – formája és közben kirajzanak a kínaiak a világba, elsősorban kereskedni és ellepik árujukkal az üzleteinket. Okosan szervezték, mert nagyon olcsón adták, és ettől nagyon vonzók voltak. A tömeg üdvözölte őket, mert utánzat ide vagy oda, de azt tudta megvenni. Aztán ma már azt hiszem, szinte mindegy, hol vásárolunk és mit, lassan minden náluk készül. Sanghaj híres bevásárlóutcáján vettem a férjemnek egy Lacoste pulóvert, de az összes többi világmárka is ott sorakozott a polcokon. Alkudni nem lehetett, ezt szépen tisztázták indulásból, de maguktól adtak kedvezményt. A bazárban is sok helyütt láttuk a legmárkásabb cuccokat és ott sem voltak, illetve lettek alkudozás után sokkal olcsóbbak, mint a nagyáruházban. Mindez persze a hatalmas felhőkarcolók árnyékában. És hömpölygő tömeg közepette. Mert a kínaiak sokan vannak, és ezt állandóan tapasztaltuk. Otthon is ugyanolyan céltudatosan vonulnak és furakodnak keresztül hihetetlen technikával a legsűrűbb tömegen is, vagy löknek félre az útból, mint bárhol a világban. És ugyanolyan hangosak is, mint ahogyan turistaként találkozunk velük. Azt hiszem, ez a tömeges lét az, a tömeg fontossága az, amely minden gesztusukra rányomja bélyegét. Hogy lesz-e változás ezen a téren, még nem tudjuk. Valószínűleg igen. Csak idő kérdése. Ma még mindig a gyermek kötelessége a szülők eltartása, hisz az országban nincs nyugdíjrendszer. Pontosabban csak a lakosság kb. 10 százaléka, a kormány alkalmazottjai jogosultak arra. Ezért olyan fontos arrafelé, azaz élő hagyomány a szülők tisztelete, ami a nevelés egyik fontos alappillére. Ezért alakult ki a sokgyerekes család, mert így biztosabban volt, aki eltartsa az időseket. A néhány évtizede szigorúan előírt egykézés megnehezíti a gyerekek helyzetét, mert egy emberre két szülő és négy nagyszülő eltartása hárulhat egy adott időszakban. A fiatalok a házassággal együtt megkapják az egy gyerekre vonatkozó engedélyt, és ennyi. Falun tesznek annyi engedményt, hogy ha lány születik, akkor kérhetik a másodikra is az engedélyt. Mert bizony a lánynak nincs túl nagy értéke, régen – és helyenként még most is – egyszerűen eltették láb alól a lánycsecsemőt. És ha belegondolunk, hogy a védekezés nem túl elterjedt ebben az országban, akkor elképzelhetjük, illetve vannak statisztikai adataink is, milyen óriási számú abortuszt hajtanak ott végre, néha olyankor, amikor már rég túlhaladta a magzat azt a kort, amikor ez a beavatkozás még viszonylag egyszerűen elvégezhető. Kínában ma is eléggé lényeges eltérés van a nemek arányában: 100 újszülött lányra 117 fiú jut. Persze minden szigorú és kegyetlen ellenőrzés mellett is életet lehet adni „fekete” gyereknek, de nem érdemes, hisz pária lesz belőle, mert nem lehet nyilvántartásba vetetni, így mindig törvényen kívüli, állampolgárság nélküli marad. Szülő ilyen sorsra nem ítél(het)i gyermekét. Albert Ildikó