A 2011-es népszámlálási adatok szerint Gyimesbükknek 5094 lakosa van, ebből 3024 magyar és 1989 román. Hogy hogyan alakulnak a 2022-es statisztikai mutatók, az nemsokára kiderül. Salamon József lujzikalagori születésű, Gyimesbükkben szolgáló római katolikus plébánost többek között arról kérdeztük, hogy a hit megélésének milyen szerepe van az identitásőrzésben, szerinte mit jelent ma moldvai magyarnak lenni, és hogyan látja a gyimesiek és moldvai magyarok identitásának jövőjét. – Nagyon sok helyen elhangzik, hogy a hit megélése segít az identitás megőrzésében. Ön Gyimesbükkben is ezt tapasztalja? – Igen, a hitnek mindig is fontos szerepe volt és van. Jelenleg Gyimesbükkben a lakosság 39 százaléka görögkeleti vallású, ez körülbelül kétezer lélekszámot jelent. A római katolikusok száma 3036 körül van a 2011-es népszámlálási adatok szerint. Az tapasztalható, hogy valláson belül van egy bizonyos átmosódás, ami akár a nemzeti hovatartozásra is kihat. Ez az átmosódás abból adódik, hogy a Gyimesekben házasságkötéskor a nő mindig a férfi vallását követi, így nagyon sok lány felveszi a másik vallását. Ez a gyakorlat a régi, egy kultúrán, egy hiten felnőtt közösségből ered, amit az 1948 után a görögkatolikus vallást felváltó görögkeleti vallás átvett, ami előnyére szolgált, a többit saját szabályzatuk alapján kezelték. Tehát a vallás fontos tényező a gyimesiek identitásának alakulásában. Természetesen van olyan eset is, amikor a román férfi veszi fel a gyimesi nő vallását, de megfigyelhető egyfajta tudatosság is. Sokan vannak azok is, akik nem veszik fel a társuk vallását. Amikor idekerültem, nem tudtam ezekről a helyi szokásokról, és akkor beszéltem itt a vegyes vallású házasságokról, aztán majdnem felháborodva mondták, hogy én miért akarom felborítani a korábbi rendet. Az a tapasztalatom, hogy Szászrégen és Beszterce környékén az egyének a vegyes házasságon belül sokkal jobban védik a vallásukat, identitásukat. Itt furcsa volt az ellenkezőjét megtapasztalnom. – Mit gondol a mai helyzetről? Ön szerint hány százaléka fogja magyarnak vallani magát? – Jelenleg bérmálkozásra készítjük a fiatalokat, de a házasságkötések előtt is tartunk felkészítőket, és közben azt látjuk, tapasztaljuk, hogy ha csak a népszokásokat, hagyományokat, hitünket tekintjük, sokszor a családokon belül sem mindig egyértelmű, hogy ki milyen identitásúnak vallja magát. Ez egyrészt azért is van így, mert mint említettem, van egy 20-30 százalékos keveredés. Egyébként még mindig tapasztalható az is, hogy az 50-es évektől erőteljesen románosítottak itt Gyimesbükkben. Szinte teljes egészében kiüresítették a magyar öntudatot, és sokáig nem volt, ami újraerősítse, csupán az egyház volt, ami segített az identitásőrzésben. Amikor idekerültem Gyimesbükkbe, még akkor is cikkeztek a bákói lapok, hogy elmagyarosítom a román ajkú gyerekeket azzal, hogy hittanórán magyarul beszélünk. Tehát volt egy ilyen nyomásgyakorlás is, amely még mindig megvan a többségi nemzet részéről. Egyértelmű, hogy ismernünk kell az ország hivatalos nyelvét, és nem is vagyok senki ellen, de a saját gyökereink a legfontosabbak. Azokra mindenképpen illik és kell vigyázni. Ha nem ezt tesszük, az bűn, és annak is bűn, aki akármilyen módszerekkel ellopja, letiporja. Azt tapasztalom, hogy a magyar értékek tekintetében még mindig nagyon sok pótolnivaló van. – A román és a magyar közösség együttélésében akadnak problémák? – Mint minden családban, így a közösségben is vannak pillanatnyi zavarok. Ezek abból adódnak, hogy a többségi tudat és nyomás, akár öntudatlanul is, megenged magának olyan előnyére váló helyzeteket, amelyek emberjogi, természetjogi, kisebbségjogi, illetve a közösségi és emberi jóérzés határát súrolja. Ilyen az, amikor nem temethetünk valakit a családtagja mellé a nem római katolikus temetőben, ami a 70-es, 80-as években sem jelentett gondot. De vannak súrlódások az újrakeresztelések, házasságkötések területén is. A gyimesi nép egy hiten és többségében magyar nyelven imádkozó, 95 százalékban magyarul tudó és beszélő közösség volt. – Moldvai származásúként hogyan látja az ottaniak helyzetét, miként vélekednek ők az identitásról? – Számukra például a nemzetiség idegen kifejezés. Gyimesbükkben is megtörtént, hogy kérdőívet kellett kitölteni, és a magyar nemzetiséget nem fogadták el, mert Romániában élünk. A 40-es években a magyarellenes hangulat sok-sok gyűlöletet keltett. Édesapám 90 éves, most is mondja, hogy régen mindig a fejükhöz vágták, hogy ha magyarok vagytok, menjetek Magyarországra. Most is azt mondják nekik, hogy ők elmagyarosított románok. Azt gondolom, hogy ez még mindig egy jó ütőkártya a politikum számára, ami által még mindig hatalmas nagy tömeget be tudnak kebelezni a román közösségbe. A furcsaság az, hogy a moldvai magyarokat az ottani őshonos románok sem tekintik románnak. – Hogyan látja, mennyire érdemes ott magyarként tevékenykedni? – Érdemes és fontos foglalkozni az ottani magyar közösséggel, csak nagyon nehéz, mert ha például valakit komolyabban érdekel a tanulás vagy bármi, akkor azon túl nagy a nyomás, vagy ha éppen nincs lehetősége arra, hogy kitörjön, akkor ott nagyon nehéz bármit is felmutatnia. Erre bizonyíték például a saját életem. Kisgyermekként, amikor lapoztam az ábécéskönyvet, és láttam, hogy a ház, a kéz, a fej, a nyelv leírva is ugyanazt jelenti, akkor jöttem rá, hogy mi tényleg magyarul beszélünk. Az identitásom erősítésében nagyon sokat jelentett az, hogy Kézdivásárhelyen és Gyulafehérváron tanultam. – Hogyan látja a moldvai magyarok identitásának jövőjét? – Nem vagyok túl optimista. Az idő nagyon átdolgozta a nagy nyomásnak kitett moldvai közösséget. Sajnos a magyar feliratok egyik évről a másikra kikerülnek a temetőből és a nyilvános helyekről, sokat megsemmisítenek, elégetnek. Emiatt nagyon sokszor bosszankodom. Emlékszem, a 70-es években senki nem beszélt más nyelven Moldvában, csak magyarul, aki a faluba költözött, odajött férjhez és más nyelven beszélt, az is megtanult magyarul. Akkor volt egy büszkeség, tartás a magyar közösségben, hogy mi többek vagyunk, például erkölcsi szempontból, büszkék voltak a magyar identitásukra. A lujzikalagori rokonságban történt, hogy más vallású és nyelvű lányt vett feleségül az egyik fiú. Az édesanyja nem akart elmenni az esküvőre. Mind azt mondogatta: „Nem kapott egy magyar lányt?” Nagyon-nagyon drámai módon élte meg, hogy a fia román lányt vett feleségül. A magyar identitást a hit gyakorlásával őrizték, bíztak az egyházi személyekben. – Mi, tömbben élő székelyek moldvai csángókként emlegetjük az ottani magyarokat. Ők csángónak vagy magyarnak vallják magukat? – Szerintem a csángó kifejezés romboló. A Moldvában élők nem is vallják magukat annak. Lujzikalagorban is mindig azt mondtuk, magyarok vagyunk. Például amíg Székelyföldre nem kerültünk, addig nem is nagyon hallottuk a csángó megnevezést. Most egyértelműen római katolikusnak vallják magukat, és egyszerűen nem merik és nem is tudják kimondani, hogy ők magyarok. Tudják, de visszatartja őket a hangadók befolyása. Visszatartja a magyar képben, székelységben, bennünk létező ugratás, megszólás, amit itt viccnek veszünk, de a sok viszontagságnak és kihívásnak kitett maradék már nem tudja feldolgozni. Ezekkel a megszólásokkal legjobban elszigeteltetjük, kizárjuk őket a magyarság nagy családjából. Sajnos gyakran előfordul, hogyha találkoznak székelyföldi magyarokkal, és megszólalnak, akkor kikacagják őket. Ezzel én is találkoztam gyermekként, de nem zavart. Még mindig sokan tartanak attól, hogy magyarnak vallják magukat, van a levegőben egy nyomás, feszültség, amelyből nem mernek kitörni. Ha meg vállalnák magyar identitásukat, akkor azt a kérdést vetnék fel, hogy ki fogja őket megvédeni. Sajnos Moldvában még él az elmélet, hogy azt a népet csak a román kultúrán keresztül tudják felemelni.

Biró István