erős felhőzet
A gyermek, a konfliktus és ami mögötte van
Látjuk-e a fától az erdőt? Az egyedi eset mögött a rendszert? Mostanában ezen gondolkodom, miközben iskolai konfliktusok megoldásában kérik a segítségem. Kezelhetetlen, fegyelmezetlen, csúfolkodó, egymást bántó gyerekekre panaszkodnak gyakran a pedagógusok, akik nem tisztelnek semmit és senkit, nem akarnak tanulni, odafigyelni az órán, nem követik a szabályokat, semmibe veszik a tanárt és kötelességeiket. Idegesítően viselkednek, képesek még magukat is megsebezni! Sokan érzik tehetetlennek magukat, mások dühösek, nő a felnőttekben a frusztráció, ott lebeg fölöttük a kiégés veszélye. Eszköztáruk gyakran kimerül a szidás, büntetés, fenyegetés szentháromságában, miközben jól látszik: mindez csak olaj a tűzre.
De mi van ezekkel a gyerekekkel? Látjuk-e úgy igazából őket? Tudjuk-e, honnan, miből jönnek? Észrevesszük-e, hogy nap mint nap érzelmileg (és nemcsak!) elhanyagolt, túlhajszolt, stresszes tanulók ülnek be a padba, olyanok, akik mögött épp szétesett a család, akiknek külföldön vagy egész nap dolgoznak a szüleik, olyanok, akiket kiközösítettek, akiket bántalmaznak, akik a serdülőkor krízisével küzdenek, akiknek nagyon fáj valami, akik elveszettnek érzik magukat a világban, és akik egy darabka figyelemért mindent megtennének. Akár már égbekiáltó hülyeséget is, csak azt érezhessék, hogy kiléptek a homályból és legalább néhány percig csak velük foglalkozott valaki. Mert a szidás vagy épp egy tízperces lelkifröccs is több a semminél, és ezalatt legalább fontosnak érezhette magát…
Tudom, nem kötelessége és nem tiszte, eszközei sincsenek a pedagógusnak társadalmi-gazdasági problémák kezelésére. De a megértés még mindig ott van, mint lehetőség, ha észrevesszük a fa mögött az erdőt, az eset mögött a rendszert, a gyermek mögött annak történetét. Ha megszületik a megértés, az már egy lépés a közeledés irányába, és afelé, hogy a pedagógus esetleg támogatóként lépjen fel (ami egyébként kötelessége lenne). Ha megszületik a megértés, lehullhat annak a terhe is, hogy magunkat hibáztassuk, magunkra vegyük a diákok minden irritáló, zavaró, bosszantó megnyilvánulását. Más szintre kerülhet így a kapcsolat: kiderülhet, hogy miért bánt, aki bánt, miért bántják, akit bántanak, miért dühös, aki mindig dühös, és miért szorult a peremre, aki mindig egyedül van. Mert nincs rossz gyerek, nincs EGY rossz gyerek és egy helytelen cselekedet. Minden ilyen mögött ott van a család, ott van az osztály, ott vannak azok a viszonyok, amelyek között élni kényszerül a gyermek. Ezen a területen viszont már vannak, kell legyenek eszközeink, hogy beavatkozhassunk, hogy segíthessünk, hogy jobb legyen a gyermeknek és a közösségnek. És igen, jobb legyen a pedagógusnak is, mert nem mindegy, hogy szélmalomharcot vívunk-e az egyszeri konfliktusokkal, vagy megpróbáljuk megváltoztatni az egész légkört úgy, hogy csökkenjen a konfliktusok száma.
Kedves kolléganőm épp a napokban osztott meg egy cikket arról, hogy miként tekintenek a dánok az iskolai konfliktusokra. Tudják, azok a dánok, ahol statisztikák szerint a legboldogabbak a gyerekek. Ott már jól ismerik, hogy mennyire fontos a jó közérzet – az iskolában is! – és tudják, hogy mennyire fontos az is, hogy a gyerek a közösség tagjának érezze magát, ahol szeretik. „A dán tanárok azokat a módokat keresik, amelyek segítenek a diákoknak beilleszkedni a csoportba. Amint az elszigetelt diák kezdi érezni, hogy befogadják, javul a magaviselete is” – olvasható a cikkben. Igen ám, csak ahhoz, hogy ezt elérjük, meg kell látni a fától az erdőt, észre kell venni a gyerek mögött a történetét, az osztály működését. Mert ezeknek az ismereteknek az alapján tudják aztán megtervezni feladataikat a csoportszellem javítása érdekében a dán pedagógusok. A 6–16 éves diákok hetenként egy órát szentelnek az osztály szellemének, légkörének javítására, ahol megtanulják kölcsönösen meghallgatni egymást, elképzelni magukat társaik helyzetében, és megtanulnak toleránsnak lenni.
Elpazarolt idő lenne ez vajon? Az ottani tapasztalatok alapján nem, mert a cikk szerint 25 százalékról 7 százalékra csökkent az iskolai erőszakos cselekedetek száma, javult a közösségi szellem és jobbak lettek a tanulmányi eredmények.
A mi iskoláinkban heti egy óra biztos nem váltaná meg egyből a világot. De ha ebben a szellemben közelítenénk az említett jelenségekhez, egy idő után itt is elindulna a változás. Mi lenne, ha kipróbálnánk?
Asztalos Ágnes
