Úgy ültünk le beszélgetni a jeles karnaggyal, Haáz Sándorral, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetőjével, hogy immár nem a Niagara-vízesés és nem valamelyik kanadai nagyváros utcaképe szolgált háttérként, hanem Szé­kelyudvarhely belvárosának patinás épületei. Az idén harmincöt éves Fili megálmodójával és lelkével régi barátokként beszélgettünk. [caption id="attachment_53002" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Simó Márton[/caption] – Milyen érzés hazaérkezni? – Csodálatos! Idehaza minden üde, zöld és friss. Virágosak a rétek, buják az erdők. Kanada egy nagyon civilizált ország, s a civilizációval az is jár, hogy nyírják a füvet, a bokrokat, a fákat… – Gondolom, azért láttad ezt így, mert ti többnyire nagyvárosi környezetben forgolódtatok… – Azt mondják, hogy kisváro­sokban is jártunk, de azért Udvarhelynél vagy Csíkszeredánál jóval nagyobb mindegyik. Kitchener, London, Windsor, Welland – ezek jobbára kertvárosok, felparcellázott területek, sorházak rajtuk… Itt voltak a vidéki „kalandjaink”, Torontóban és Ottawában pedig egyértelműen nagyvárosi miliőben jártunk-keltünk és énekeltünk. – Szabadtéri és termekben tartott előadásaitok egyaránt voltak. Melyik tűnik számodra és az együttes tagjai számára a legemlékezetesebbnek? – Sokan azt hinnék, hogy az utolsó, amikor a Niagara-vízesés volt a háttér. A koncert azonban nemcsak a látványtól és a környezettől függ. Hangzásban, érzésben, ráhangolódásban – úgy érzem –, hogy a Torontói Magyar Házban tartott előadás volt a legjobb, de a winsdori színházban is nagyon ügyesen énekeltek. Jól szólt a Toronto Ontario Place-en tartott szabadtéri előadás is. A Notre Dame katedrálisban tartott előadás vasárnap volt – mi szombat este érkeztünk meg –, keveset aludtunk, aztán autóbuszoztunk Ottawáig, az még kicsit „homályos” volt, nem tudtuk kihasználni a hatalmas tér akusztikai adottságait. Viszont a közönség azt is nagyon szerette – sokan azt tartják a legjobbnak! –, de én éreztem, hogy nem tért magához, nem állt még össze az együttes. Én a turné vége felé kezdtem érezni, hogy egyre pontosabb, egyre jobban összehangolódik a társaság. És bennem is kialakult, hogy abban a távoli országban milyen műsorpolitikával, milyen programmal kell megtisztelnem, megszólítanom az államalapítás 150. évfordulóját ünneplő közönséget. – A repertoárt változtattátok menet közben? – Fontos volt, hogy mivel kezdünk, s hogy aztán mi következik utána. Köztudott, hogy a Fili esetében nagyon fontosak az összekötőszövegek, amelyek tréfásan, olykor könnyedén, de lényegretörően bevezetik, elhelyezik a dalokat. A konferálásnak elsőrendű szerepe van, hiszen felkészíti, rávezeti a hallgatóságot az élmény befogadására. Ezek nélkül nem teljes a koncert. E szövegek stílusát is fokozatosan csiszoltuk, s a turné végére nagyon szépen kialakult ennek a dramaturgiája. Ezt a kanadai jellegű műsort fogjuk előadni pár nap múlva otthon, a szentegyházi városnapok alkalmával. – Láttuk az induláskor, hogy volt saját konferansziétok, jól kimunkált magyar és angol nyelvű összekötőszövegeitek voltak, gördülékenyen zajlott minden, amikor felléptetek Erdőszentgyörgyön. – Különlegesen jó nyelvtudás kell ahhoz, hogy angolul elmondja valaki ezeket a szövegeket. Többen is segítettek, hogy a jól bevált magyar mondatokat lefordítsák. Már idehaza megvolt a megfelelő szöveg alapja, hiszen keresztlányom, aki „öreg” filis, Szatmári Bori tanárnő remek nyelvérzékkel bír, s nagyon jól beszél angolul. Az ő műve volt a szöveg megfogalmazása és begyakorlása. Azt mondják az igazi angol-kanadai­ak, hogy sikeresen elegyítette az irodalmi hanghordozást a frappáns gag-es, amerikai dialektussal – finoman benne volt a kétfajta életérzés, a régi és az új világé. Jó választás volt, hogy ő beszélt. Mellette volt „saját” filis kislány is, aki a magyar közönségnek mindig elmondta a magyar szövegváltozatot. A koncertek több mint kétharmadánál kétnyelvű felvezetést alkalmaztunk. Francia nyelvű nem volt. Éppenséggel Ottawában lett volna rá szükség, de ott – főleg a Notre Dame-katedrálisban – javarészt magyarokból álló közönségünk volt. – Szerepelt egy kanadai énekesnő, aki felbukkant a társaságotokban és a turné végén két koncerten is szólózott a Filivel. Ez véletlen találkozás volt, vagy ti magatok szerveztétek így? – Úgy kezdődött, hogy egy nagyon tehetséges fuvolaművész Budapestről, Fülep Márk, megkeresett minket Szentegyházán, hogy szívesen csatlakozna hozzánk a turné során. Szólózni, nyilván. Márk ismeretségi köréhez tartozik Melissa Shriner. Amikor odakint találkoztunk, nagyon hamar kiderült, hogy Melissa sokkal jobban illik az együttesünkhöz, gyorsan alkalmazkodott hozzánk, úgyhogy szólót énekelve kétszer is kisegített minket, amikor a kanadai és az amerikai himnuszt kellett énekelnünk. Ezt neki külön köszönjük! És – természetesen – Fülep Márk is beállt az egyik alkalommal. A Niagaránál kapcsolódott be fuvolaszólóval, pontosan egy román dal előadásakor. Ez a történet is szép kerekre sikeredett, de Melissa nélkül mi elég vérszegény amerikai himnuszt énekeltünk volna… Ez alkalomra nagyon sokan átjöttek a kanadai oldalra az USA-ból, hiszen július 4-én nekik volt nemzeti ünnepük. Négy nappal a Canada Day után. – Mit tanultál Kanadában? Mi lepett meg? – Nekem szerencsém volt azzal, hogy múlt év szeptemberében kint voltam. Három évig vonakodtam a kanadai koncertkörutat illetően. A kinti szervező, Takács Kati néni tavaly augusztusban meglepett egy repülőjeggyel, és tíz nap alatt gyakorlatilag minden szereplési helyszínt végigjártunk. Akkor kicsodálkoztam magam. Tavaly beteltem a technikai és a látványcsodákkal. Most inkább az emberekre, a diaszpórában, a szórványmagyarságban élőkre hangolódtam rá. Rengeteg emberrel ismerkedtem meg. Nagyon sok, évtizedek óta nem látott itthoni baráttal, egykori iskolatárssal is találkozhattam. Nagyszerűeket énekeltünk! És ezek a koncertek után következő nótás esték, zenei hosszabbítások adták a turné legjavát, hiszen ennyi gyermek éneklése, közös mulatása meggyőzött arról, hogy az ének, a zene – bár nem használjuk eléggé! – nagyon fontos az identitás megőrzésében. – Mindig azt hangsúlyozod, hogy az előadókörutak során nagy szerepe van annak is, hogy a gyermekek családoknál kapjanak szállást, hiszen így alakulnak ki a tartósabb emberi kapcsolatok, a barátságok, s így lehet megismerni azt az életformát, amelyben más országok polgárai élnek. Most többnyire szállodákban, kollégiumokban laktatok, de volt-e lehetőség a „kintlakásra”? – Kanadai barátaink három településen vállalták, hogy belemennek ennek a szervezésébe. Windsorban 84, Kitchnerben 19, Londonban 55 és Wellandon 3 gyermeket vittek el az otthonaikba. Tehát a 127 fős tagság sorra került, sőt a szerencsésebbek két alkalommal is eljuthattak családokhoz. Többnyire magyarokhoz – gondolom –, de részleteket még nem tudok, hiszen szerdán lesz „a nagy elbeszélgetés” és a turnénaplók ellenőrzése. A kanadai magyar családokról tudni kell, hogy az idősebbek, például az ’56-osok egymás közt magyarul, de gyermekeikkel, unokáikkal már angolul beszélnek. Akik még őrzik az identitást, azok az ezredforduló után mentek oda, friss kivándorlók, viszonylag fiatalok, de ők is gyorsan alkalmazkodnak, s készek az asszimilációra. A jólét és a dollár hamar felülírja a magyar beszédet! Egyébként a mi gyermekeink remekül teljesítettek angol nyelven is. Elvárás volt, hogy míg készülődünk az utazásra, mindenki tanulja az alapokat, de általában túlteljesítettek. Sokszor magam is meglepődtem, hogy mennyire keresték a különböző nyelvi szituációkat, és láttam, hogy kiválóan feltalálják magukat. Nem igaz, hogy rossz a székelyföldi gyermekek nyelvérzéke, görcs csak a román nyelv tanulása körül van. – Ahogy követtem az eseményeket, azt láttam, hogy gyakran készültek fotók a három sofőrrel. Megbarátkoztak a gyermekek a gépkocsivezetőkkel? – A sofőrök számára egyszerre bosszantó és felemelő a filisekkel együtt dolgozni. A végére maguk is filisekké váltak, s könnyes szemekkel búcsúztak tőlünk. Az az érzésem, hogy álmukban sem gondolták volna, hogy valaha is ilyen munkaköri tennivalójuk akad. – Milyen a kint élő magyar közösségek, a különböző régiókból kivándorolt magyarok közti viszony? – Mondtam, hogy óriási a szívóerő, a jólét és az érvényesülési vágy sokszor mindennél fontosabb. Azt viszont észrevettem, hogy a Fili látogatását úgy várták, mint a Messiás érkezését, mintha mi képesek lennénk rendezni a lelki feszültségeket. Kétségtelen, hogy mi ezt a küldetést szerencsésen teljesítettük. Ez az emlék hosszú ideig fog vibrálni bennük. Rengeteg énekeskönyvet és hanglemezt ajándékoztunk nekik, s bízunk abban, hogy rájuk is ragadt valamennyi az elszántságunkból. Ez a hatás hosszú távú lesz, de azt nem tudom, hogy ez hónapokat vagy éveket jelent-e. Majd levelezünk! Úgy egyeztünk, hogy a kapcsolattartás végtelen sok formáját fogjuk majd művelni. Azt hiszem, hogy az utazás egyúttal befektetés is volt a jövőre nézve, hiszen megalapoztuk sok-sok kanadai magyar ideutazását, ami idegenforgalomban is érzékelhető lesz majd. Ez jót tesz Szentegyházának is. – A Fili is feltöltődött? Mit hoztatok magatokkal? – Biztosan. Majd szerdán, a beszámolók alkalmával fog kiderülni. Hoztunk rengeteg kanadai zászlót. És dollárt. Hamarosan Bákó környéki csángó falvakba megyünk, majd ottani gyermekekkel leutazunk a tengerpartra, román szót tanulni. Az összes bevételt azonban luxus lenne mind erre költeni. Teljesítettük régi vágyunkat, és vásároltunk egy 26 áras területet, amelyen csemetekertet létesítünk, és folytatni kívánjuk az erdősítést. – Ez azt jelenti, hogy a közbirtokosság szerepét átveszi a Fili? – A Fili maga egy közbirtokosság! Erre akkor derült fény, amikor hat héttel ezelőtt tartottuk az erdőültetési kísérletet. Nagy hatása volt a 16 ezer csemete kiültetésének, hiszen a 150 gyermek mellé felsorakozott legalább ugyanannyi szülő és rokon, és csatlakoztak a mozgalomhoz még 150-200-an a helyi civilek és vezetők, a más településekről érkező szimpatizánsok közül is. – Elégséges volt a turné magyar kormányzati támogatása? – A repülőjegyeket, a kinti autóbuszokat, a szállás és az étkezés egy részét abból fedezték. Derekasan dolgoztak a kanadai barátaink is, hiszen rengeteg pénzt gyűjtöttek. Önkéntesek is dolgoztak, hogy jól érezzük magunkat. Kiváló ötlet volt, hogy a Rákóczi Szövetség delegált egy munkatársat, Molnár Mónikát, aki mindvégig intézte a pénzügyeket, s erre sem nekem, sem a kísérő felnőtteknek nem kellett különösebben figyelniük. Egy biztos, hogy utazásunk nagyon megmozgatta a kanadai magyarokat – és a nem magyarokat is. Simó Márton