A fényből a sötétségbe
Amikor véget ért egyhetes szabadságom és hazaindultam a Kolozsvári Magyar Napok (KMN) után, a Kincses Városban hét ágra sütött a nap. Amikor megérkeztem Csíkszeredába, már sötét volt, hideg és esett az eső. Van valami jelképes ebben az időjárási kontrasztban. Kolozsváron szinte végig kánikula, rekkenő hőség volt a fesztivál ideje alatt, de ez mégsem tudta kedvemet szegni. Még azt sem mondhatnám, hogy rendkívüli lett volna a koncertkínálat. A szervezőknek ugyanis régóta bevallott célja, hogy lehetőleg valamennyi ízlést, korosztályt kiszolgálják.
Az ugyanis a nagyszerű a Kolozsvári Magyar Napokban, hogy mindenki megtalálja a számítását. Tudom, ez magától értetődőnek, nyilvánvaló banalitásnak tűnik. Mégsem az. Azért nem, mert ennél lényegesen több, szavakkal alig elmondható üzenet rejtőzik mögötte. Túl azon, hogy az unalomig ismételt összetartozás érzését nyújtja a résztvevőknek, van valami más is. A nagyvonalúság nem éppen a legjobb szó erre, de most jobb híján megteszi. Ez alatt szellemi nagyvonalúságot értek, abban az értelemben, hogy egy adott közösség megbékél saját sokszínűségével. Olyan kegyelmi állapotot képzeljünk el, amikor teljesen eltűnik elménkből az irigység, a kákán is csomót keresés. Nem háborgunk azon, ami éppen nem tetszik, hanem felhőtlenül élvezzük azt, ami a mi szívünknek kedves. Bár megvitatjuk a világ dolgait, de nem várunk felebarátainktól feltétlen egyetértést. Amikor nem érdekes, hogy igazunk van-e, vagy sem. Ezt a szellemi nagyvonalúságot ragyogja felénk a Kolozsvári Magyar Napok. Azt a reményt táplálja, hogy felül tudunk emelkedni saját kisszerűségünkön, a hétköznapok acsarkodásain.
Hiszem, hogy itthon, a Székelyföldön is képesek lehetünk arra, hogy ahelyett, hogy elzárkóznánk a nagyvilág elől, inkább megtaláljuk a helyünket benne.
Kiss Előd-Gergely

