A fegyelemről
Nem kell különösebben bizonygatni, hiszen az egyre szűkebb korlátok közé szorított életünk is igazolja nap mint nap, hogy mennyire fegyelmezetteknek kell(ene) lennünk, ha el akarjuk kerülni a járvány továbbterjedését. Ráébredünk, hogy hol rontottuk el, de akkor már késő. Figyelmeztettek a szakemberek, hogy el kell kerülni azokat a helyszíneket, ahol nagy tömegben szoktunk előfordulni, nyilván, nyoma sincs a kulturális és a sporteseményeknek, a hatóságok leállítottak minden olyan gyülekezést, ami szokványos és hagyományos volt. Viszont ahhoz, hogy valamelyest mégiscsak működhessenek az élet takaréklángra visszafogott folyamatai, elkerülhetetlenek a találkozások. Napról napra kisebb, szűkebb a mozgástér is, ahogy arra kényszerülünk, hogy – betartva a rendeleteket – igazodjunk és reménykedjünk abban, hogy nem betegszünk meg, és továbbadói sem leszünk a kórnak.
Ahogy számba veszem időnként azokat a gócpontokat, amelyekben már-már kezelhetetlen a helyzet – egyelőre Szucsáva megye kilenc településén, Ţăndărei városában van vesztegzár –, és látom, hogy ahelyett, hogy csillapodna, látensen azért feltartóztathatatlanul araszol ma is a kór tovább. Minden órában elesik egy-egy bástya, egyre sűrűbben derül fény bizonyos mulasztásokra, amelyek akár el is maradhattak volna. Olyan az életünk, mint valami horrorfilm. Szabadulnánk, de nem lehet. Mintha úgy működne az egész dramaturgia, hogy előírja a rossz dolgokat. Mintha minden nem várt és szomorú dolognak meg kellene történnie. Nem szabadulhatunk, mert a forgatókönyv szerint még sok rossz van hátra.
Tulajdonképpen a világ egyetlen országában sem lélegezhetnek fel a népek. Az a gyanúm, hogy Kínát is érik még meglepetések, bár állítólag immár körültekintőbbek, tapasztaltabbak és óvatosabbak az emberek, mint voltak korábban, és jobban figyelnek. És természetes, hogy olyan helyekről is érkeznek jelentések, amelyek eddig nem voltak benne a szórásban. Például Izland. Brazília. Például Szaúd-Arábia. A higiéniai és a járványmegelőzési szabályok maguktól értetődőek és mindenütt érvényesek lennének. Csakhogy a különböző országok, a más és más irányultságú kormányok nem egyformán és nem idejében reagálnak. Úgy érzem, hogy hiába a standard, mindig késve jön egy-egy intézkedés, akkor fogva nyakon egy-egy jelenséget, amikor már késő. Például három nap múltán derül ki, hogy az egyéb bajok miatt kórházban kezelt beteg vírushordozó, aminek az a következménye, hogy az illető kórházi osztályt karanténba helyezik. Ez akkor is kellemetlen, ha kiderül, hogy nem volt indokolt. Ez azonban fölöttébb ritka. A baj hatványozottan gyűrűzik tovább. Nehogy azt higgyük, hogy Etéden sikerült nyakon csípni a bajt! Biztos, hogy továbbterjedt, csak még nem látjuk, hogy merre. A hatóságok ellenőriztek, feltérképezték a kapcsolati hálót, de korántsem biztos, hogy ez tökéletes. Mindig van egy-egy mellékesnek gondolt vonatkozás, amely elkerüli a figyelmet. És ott hasad tovább.
Durva lesz a következő két hét. Egyrészt a magyar húsvét, másrészt a román húsvét miatt. A még működő vállalkozások és intézmények is leállnak. Több lehetőség lenne a közösségi időtöltésre. Valószínű, hogy ezen a két hosszú hétvégén – mert olyan a mi különleges helyzetünk, hogy akaratunk ellenére is kétszer vesszük igénybe a húsvétot – most mind a két alkalom kicsivel halványabb lesz, mint szokott máskor.
Annyira megszoktuk az állammal szembeni bizalmatlanságot, hogy ebben a mostani helyzetben sem lanyhul bennünk ez az érzés. Az is feltételezhető, hogy még inkább erősödik. Sokaknál abban ütközik ki, hogy megérkezvén, máris követelőzni kezdenek. És a nyugati kényelemhez szokott vendégmunkás vagy vendégbűnöző elégedetlen a honi barakkal. Márpedig nekünk ez a hely jutott, itt kell túlélnünk, és leszoknunk a bűnözésről, a hazugságról és a fegyelmezetlenségről. Mert akkor nagyobbak a túlélési esélyeink. A tegnapi zugárus pár napja élhet a felajánlott munkanélküli támogatással. El lehet intézni bizonyos papírokkal és céges környezettel, hogy biztosítottá váljék a derék seftelő, aki szürke- és feketebiznisz bugyraiban őszült tisztességtelenül. Ideig-óráig az is megteszi, pótol valamit, de csak az egyénnek kedvez.
Én azt hiszem, hogy olyan időszak fog eljönni, ha már kezdünk kilábalni a bajból, hogy mindenkinek érdemei mentén jut majd. Az eszik, aki munkavégzés közben izzad. És ha valóban produktív. Szép lassan letisztulunk egymás szemében, és meglátszanak értékmutatóink. Egyszer azonban ezen a két csonka ünnepen legyünk túl. Fegyelmezetten, s abban a reményben, hogy mások is ráébrednek a felelősségre, hogy jó lenne nem hurcolni száz- és ezerszám haza a bajt. Jó lenne őszintének lenni. És vigyázni a társadalom minden szegmensére, fegyelmezetten, hogy megmaradhassanak a túlélés esélyei velünk együtt.
Simó Márton

