borús égbolt
’89 előtti téma
Azt mondta néhány nappal ezelőtt egy kedves ismerős, hogy ’89 előtt érzi magát, hogy fél, mert nem tudja sokszor, mi a helyes vagy miért köthetnek bele. (Mondanom sem kell, az ismerős ’89 előtt még gyermekecske volt, így maximum azt tapasztalhatta, hogy megrovást kapott, ha nem kötött pionírnyakkendőt az iskolában vagy elfeledte visszacsatolni a karszámot.) Én már felnőttként értem meg az átkos korszak végét, volt részem igazoltatásban, megfigyelésben, kihallgatásban, és izgultam elrejtett könyvek miatt is a határon. De lám, most mintha hasonló korszakot élnék: a múlt héten, Magyarországon, hatszáz km után, alig három km-rel a kitűzött úti cél előtt állították meg az autónkat. Bár sötétben, két vidéki település közötti úton történt, úgy éreztem, nem véletlen, hogy azokban a napokban, amikor még a vízcsapon is migránsok folytak, egy külföldi rendszámú autót intettek le a rendőrök, majd mintegy húsz percen keresztül ellenőrizték az igazolványainkat, s végül minden magyarázat nélkül visszaadták.
Minap újabb ellenőrzésen estem át. Egy csíkszeredai középületben fotóztam az ajtó elé kifüggesztett irományokat, olyasmit, amit egy kis keresgéléssel a neten is megtaláltam volna, de ha már előttem volt, hát kattintgattam. Nem sokáig. Egész testőrség jött értem, kérték, hogy kövessem, hogy igazoljam magam, hogy adjak magyarázatot, miért fotóztam... Hirtelen én is ’89 előttinek, fiatalnak éreztem magam, csak most már nem szálltam vitába, mint tettem volna hajdanán, nem magyaráztam, hogy milyen értelmetlennek (megfélemlítőnek? fontoskodónak?) tartom ezt a tiltást a mai világban, amikor minden tele van szemekkel, s amikor egy golyóstollban is lehet kamera, arról nem is szólva, hogy az átlagtelefonok is milyen jól fényképeznek... Megígértem, hogy igen, bejelentem a következő alkalommal, amikor belépek az épületbe, hogy van nálam fényképezőgép, s arra is gondoltam, milyen jó, hogy még létezik ez a módszer, legalább lesz, amiről Villanást írnom.
Daczó Katalin
.jpg)
