Albínók és kuna rezervátum-autonómia

Albert Ildikó
Becsült olvasási idő: 3 perc
Albínók és kuna rezervátum-autonómia
Fotó: Albert Ildikó

Bár panamai utam során az emberákat látogattuk meg, és eleve róluk esett inkább szó, én a másik itt élő népcsoportról is írok, egyrészt, mert helyzetük nagyon érdekes, másrészt, mert az utcán és az üzletekben is leginkább az ő különleges, nekem nagyon tetsző kézimunkáikkal, egyben azok megalkotóival, találkoztunk. Vagyis a mindennapokban sokkal élénkebben jelen voltak, mint az emberák. A kunákról van szó, közösségük ma körülbelül 35 000 főt számlál. A csibcsán indiánokkal együtt érkeztek előbb Kolumbiába, ahonnan aztán a 16. századi spanyol hódítások után húzódtak fel a jelenlegi területükre. A huszadik század elején a panamai kormány megkísérelte beolvasztani őket és felszámolni a hagyományaikat, ami 1925-ben egy rövid, de sikeres lázadáshoz vezetett, aminek következtében, a békekötés során bizonyos fokú kulturális és politikai autonómiát kaptak. Ez gyakorlatilag három rezervátum kialakítását jelentette, amelyeknek egyike egy külön szigetvilágon, a Kuna Yulán terül el. Ez a létforma biztosítja számukra nemcsak a saját hagyományaik megőrzését, de a független szerveződést és életvitelt is. Néhány kolumbiai faluban is élnek kis számban. Külön érdekességük, hogy sok közöttük az albínó, egy a kétszázból, míg különben az emberi populációban ez az arány egy a húszezerhez. A jelenséget elég nehéz megmagyarázni. Az antropológusok szerint elképzelhető, hogy a nagy spanyol népirtás idején, amikor hetvenötezerről ötezerre csökkent a számuk, az albínók voltak a kevésbé veszélyeztetettek, és ezért inkább fennmaradtak. Tény, hogy a mitológiájukban is fontos szerepük van. Amit mi is megtapasztalhattunk belőlük, az a jellegzetes kézimunkájuk, a mola. A szó nyelvükön eredetileg ruhát jelent, ami esetünkben olyan ruha, melynek a mell- vagy derékrészére egy érdekes, jellegzetes mintájú, élénk színű panelt dolgoznak rá, mely különböző színű kivágott anyagok egymásra varrásából áll össze. Ezeket a csodálatos, ősi motívumokat felhasználó, téglalap alakú kézimunkákat árulták mindenfelé az utcán és a szuvenírboltokban. Alig tudtam válogatni közülük, és azt bánom, miért nem vásároltam többet belőlük. Mert nekem ez nagyobb látványosság volt, mint a híres-hírhedt csatorna, mely ezt a csöpp országot ismertté és gazdaggá tette. Nekünk pedig egy új fogalmat adott: a panamázást. 
Történt ugyanis, hogy ez a keskeny földnyelven található ország, hosszú vajúdás után 1876-ban nekifogott átvágni a Colón és Panamaváros közötti 77 kilométert, hogy találkozhasson az Atlanti- és a Csendes-óceán. Régi álom megvalósítására készültek, hisz mindössze ennyi volt szükséges ahhoz, hogy a hajóknak ne kelljen megkerülniük egész Dél-Amerikát az áruikkal és az utasaikkal. Az ötletet már 1529-ben felvetette I. Károly spanyol király, de egyrészt nem volt műszaki lehetőségük, másrészt az egyház nyilatkoztatta ki, hogy amit Isten összekötött, azt ember szét nem választhatja – ismerjük mi ezt más összefüggésben is. Úgy hát maradt a szárazföldi út, amin átvitték a portékát meg az embereket egyik oldalról a másikra. Ám 1859-ben elkezdték a Szuezi-csatorna építését, amelyen 10 év múlva át is halad az első hajó. Így tűnt, ez a teljesítmény máshol, Panamában is, megvalósítható. A francia kormány, Ferdinand de Lesseps francia mérnök és diplomata vezetésével, aki az egyiptomi vállalkozást koordinálta, a sikeren felbuzdulva, részvénytársaságot hozott létre és vállalta a panamai építkezést. Ám ezúttal a tengerszint felett 100 méterrel húzódó hegyes, sziklás talaj és az emberi kapzsiság közbeszólt.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!