Mi is hibásak vagyunk, ne csak mi legyünk itt, legyenek itt a gyerekeink, unokáink, hogy megteljen a koncertterem, s ne a múltba, hanem a jövőbe tekintés legyen számunkra ez az ünnep – nyitotta meg a beszélgetést Simon Mária Tímea igazgató, kiegészítve Bíró Edit temetőben elhangzott gondolatait. A beszélgetés keserű indítását az okozta, hogy az eseményen a szervezőkön és kórustagokon kívül legfeljebb öt érdeklődő, ha jelen volt. Az igazgató elmondása szerint a cél az volt, hogy olyan beszélgetést kezdeményezzenek, ahol szó esik arról, hogy mit jelent számunkra a himnusz, az, hogy Csanády itt született, és itt élt. 
– Ne egy sírás legyen a himnusz, mint a temetőben, ahogy éreztük: maroknyi székelyként elporladunk, mint a szikla – hangsúlyozta. 
Az esemény társszervezője, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont részéről Bartalis Izabella szólalt fel. Megosztva visszaemlékezéseit elmondta, hogy a szocializmus idején halkan lehetett csak énekelni a himnuszt, még édesapja hegedülte el neki halkan, mondva, hogy ezt máshol nem szabad. – Mindennél fontosabb, hogy együtt ünnepeljünk, hisz aki énekel, az kétszer imádkozik – így Bartalis.

Történelmi háttér

A beszélgetés során négy meghívott vendéget kérdezett az igazgató a himnusz történelmi hátteréről és a jelenéről. A sort Hermann Gusztáv Mihály történész kezdte, aki rámutatott a himnusz születése előtt kialakult nehézkes székely gazdasági helyzetre. Elmondása szerint a dualizmus korában két meghatározó gazdasági és politikai intézkedés terhelte a székelységet, az egyik a székely székek 1876-os megszüntetése, ami megfosztotta a katonai demokratikus működésű székeket az autonómiától, a másik az 1886-os román vámtörvény, ami a kisiparosok megélhetését lehetetlenítette el.  
– A székely gazdaság helyzete ezután nem javult, sőt a modernizáció tovább nehezítette a megélhetést – mutatott rá. Kronológiailag továbbhaladva a székelyek amerikai emigrálását, az első világháborút és a trianoni döntést is megnevezte annak a történelmi környezetnek meghatározójaként, amelyben a székely himnusz megszületett. A történész a Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesületének létrejöttéről is beszélt, melynek Csanády volt az egyik alapítója. 
– Mivel nem lehetett magyarul 1920 után felsőoktatásban tanulni a teológiai egyetemeken kívül, így sokan magyarországi egyetemekre mentek, az egyesület tevékenységének első számú célja az volt, hogy ösztöndíjakat és támogatást tudjon biztosítani a hallgatóknak – folytatta. A történész az egyesület esküjét is felolvasta, ami így szólt: „Nekünk nem hazánk semmiféle ország, nekünk nincs testvérnép, csak mostoha. Hargitán kívül más hegyet nem látunk, Királyhágón túl nem vágyunk soha!” – Ezek nagyon kemény szavak, amik mutatják, hogy akkor mi volt a fiatalok lelkében. Ezt kórusban mondták százak – nyomatékosított. A történész a himnusz születéséről ugyanakkor elmondta, hogy Csanády A májusi nagy áldozat névre keresztelt misz­tériumjátékának kantátája volt, eredeti nevén Bujdosó éneknek nevezték. 

Kapcsolatunk a himnusszal

Varga István nyugalmazott tanár, a Székely Dalegylet tiszteletbeli tagja, a kórus és saját maga himnusszal való találkozását ismertette. Elmondása szerint ő szórványvidéken született, és ott nem is találkozott nemhogy a székely, még a magyar himnusszal sem. Varga legelőször az egykori József Attila helyi ipari vállalat szejkefürdői villájában hallotta a székely himnuszt egy mulatozás alkalmával.  
– Lassacskán aztán megtanultam, de ugye csak titokban lehetett énekelni, legtöbben erre emlékeznek 90 előtt. A kórussal is csak titkos helyen, mikor az alkohol már megbátorította az embert lehetett énekelni. Változás után próbáltuk az eredeti szöveggel énekelni, de nem ment, ahogy a nép száján terjedt, végül úgy maradt – emlékezett vissza. – A Székely Dalegylet a rendszerváltás után rögtön háromszor is megfordult Magyarországon (…) mikor a templomban énekeltük a himnuszokat, sírtunk, mindenki sírt, de ugyanúgy itthon is – avatott be Varga, hozzátéve, hogy a későbbiekben a gyakori éneklések miatt már nem volt akkora varázsa, mint a legelején. 
– Mikor a nézők a lelátókon éneklik a székely himnuszt, az azt jelenti, hogy jó az eredmény, de ha veszítettünk is, de látják, hogy a játékosok mindent megtettek, van, hogy elhangzik – folytatta a felszólalók sorát Jakab Zoltán, a székelyudvarhelyi Futsal Klub vezetőedzője. – 2004-ben pont Trianon napján mérkőzött meg legelőször Székelyföld Magyarországgal, az volt a legemlékezetesebb, és az árvíz után, a sportcsarnok felújításának átadásán, mikor a Székely Dalegylet énekelte a himnuszt – jegyezte meg. A vezetőedző szerint folyamatos vitákat szül még napjainkban is a székely himnusz eléneklése a mérkőzések előtt vagy épp a végén, de már vannak olyan román csapatok, amelyek megadják a kellő tiszteletet, és végighallgatják a himnuszt. 
– Nagyapám meg a szom­szédja régebben sokat kártyáztak, hatvanhatoztak. Amikor már két-három pohárral behúztak, álltak fel és énekelték a székely himnuszt. Nagyanyám akkor mondta: Ferenc, Ferenc, elvisznek! – de akkor mi még nem tudtuk, hogy ez mit jelent, s mert tetszett, hamar megtanultuk mi is – eleveníti fel Bíró Edit, a Balázs Ferenc Vegyeskar elnöke. – Mondják sokan, hogy a székely himnuszt nem kocsmában kell énekelni, de ha nem énekelték volna egykor a kocsmában, lehet, hogy most nem tudnánk – jegyzi meg. A kórus elnöke ugyanakkor a Csanády-szobor hontalan sorsára is kitért, hangsúlyozta, hogy még mindig méltó helyre vár a Művelődési Ház előterében látható büszt. Bíró azt is elmondta, hogy a szoborbizottsággal és Csanády György leszármazottjaival is sok nézeteltérés alakult ki, ami elbátortalanította őket, de arra jutottak, hogy annak, akinek művét másfél millió magyar énekli himnuszaként világszerte, érdemes emléket állítani.