Hirdetés

Petőfi arcai

Kányádi Sándornak tulajdonítják a kijelentést, miszerint Petőfi volt akkora költő, hogy minden településen álljon egy szobra. Ha nem is minden településen, de Kárpát-medence-szerte – s még azon kívül is – számos köztéri alkotás őrzi a forradalmár költő emlékét. Az elkövetkezendőkben a megyében fellelhető Petőfi-szobrokat járjuk körbe a korabeli sajtómegjelenések, dokumentumok segítségével.

Sarány István
Becsült olvasási idő: 6 perc
Petőfi arcai
A Petőfi-szobor Vár téri régi helyén, 1974-ben, a Művelődés felvételén

14.
Szobotka András Petőfi-szobrát 1973. december 29-én avatták fel Csíkszeredában, együtt a Bălcescu-szo­borral. Az avatóünnepséget követően pátosszal telített tudósítások jelentek meg a helyi meg a központi magyar és román nyelvű sajtóban. A Marosvásárhelyen megjelenő Új Élet 1974. február 10-i számában Két férfi az eszmebarikádokon címmel közöl rövid tudósítást Bereczky Károly tollából. Mint írja: „Mindketten meggyőződéses republikánusok voltak… Hosszú időnek kellett eltelnie, míg a történelemkönyvekben egymás mellé kerültek. Örök példázatnak. Mert mindketten tudták, melyik az igazi út; mindketten érezték, hogy románnak, magyarnak e tájon közös a sorsa.” A cikkíró átvette a hivatalos propaganda kulcsszavait: „Bălcescu és Petőfi neve ma: elválaszthatatlan szimbólum. Ezt éreztük 1973. december 29-én, amikor a Csíkszeredai Mikó-vár előtt ünnepélyesen leleplezték Bălcescu és Petőfi bronzszobrát.”
A pátosszal telt beszámolók után kritikus hangvételű írások is jelentek meg. Szőcs István az Előre országos napilap 1974. október 16-i számában közölte Várfogságban? Egy-két megjegyzés a csíkszeredai képzőművészethez című eszmefuttatását. Már a felvezetés figyelemfelkeltő: „Elég közismert Parkinsonnak, az angol humorista-közgazdásznak A pompás új székház és a vég elnevezésű tétele. Valamely intézmény, vállalat kis, eldugott zugirodákban csodálatos lendülettel fejlődik. Aztán egyszer csak elkészül a nagyszabású, fényes, oszlopos, díszkonzolos „igazán méltó” új székház – és kész! Rohamosan megkezdődik a hanyatlás. Az ember szeretné remélni azért, hogy a csíkszeredai tárlatok végül is nem jutnak erre a sorsra.” A következőkben kitér a nemrégiben rendeltetést cserélt Mikó-várra, mondván, az ódon épületbe kulturális intézményeket költöztettek, és kifogásolta, hogy a „vár ódon hangulatú, stílusos légkörű, áhítatot keltő termeiben – nem lehet látni! Különösen, ha az idő odakünn borús. Igaz, van villany, no de hát villanyfényben a legélénkebb festmény is bágyadt, vagy hideg, kivéve persze akkor, ha ezt a villanyfényt Jupiter-lámpa adja... Aztán – akármilyen figyelmesség, az ember nem érzi jól magát, amikor karba tett kézzel ott áll mögötte a múzeumőr, s várja, hogy a látogató továbbmoccanjon s leolthassa mögötte a villanyt... a látogatónak az az érzése, hogy alkalmatlanságot okozott, s az a kínos sejtelme támad, hogy talán még szellőztetni is fognak utána.” Mint írja, „Egyáltalán nem akarom ennek a hányatott és ellenszenves múltú várnak a tekintélyét aláásni, de – amilyen kiválóan alkalmas volna levéltárnak, könyvtárnak, gyógyszer- vagy pezsgőraktárnak – ha megmaradunk az eredeti méretű ablakok mellett –, éppolyan alkalmatlan kiállítási helyiségnek, legfennebb gyenge szobroknak használ a jótékony, sejtelmes félhomály.” Eddig jutva ki is használja az alkalmat, hogy véleményt nyilvánítson az alig pár hónapja a vár előtti téren avatott két szoborról: „Szobrokról esvén szó, hadd jegyezzük meg, hogy nem is érdemes jó szobrot csinálni. (Keveset is csinálnak, semmi sem ritkább a világon, mint a jó szobor.) Mert például a szeredai vár előtt van két szobor, egyik Petőfit, a másik Bălcescut ábrázolja. Na most már, a Petőfi-szobor meglehetősen felszínes, már-már operettes hígságú munka – a Bălcescu pedig jól összefogott, tömör, mégis friss, erőteljes.”
Azonban más fájdalma is van a szerzőnek: „Mi azonban az érdekes? Megkérdeztem több helybeli értelmiségit és több utcai járókelőt: kinek a művei a szobrok? Ezek közül néhányan tudták, hogy a Petőfi-szobor mestere Szobotka András, de arra nem kaptam feleletet, hogy kinek a műve a Bălcescu! A szobrot hiába kerülgeti az ember, a művész neve valahova nagyon el lehet rejtve. Igaz, azt mondják, hogy talapzataikat márvánnyal fogják bevonni. A márvány azonban drága, és ki tudja, mikor kerül erre sor – nem lehetett volna lesimítani legalább a cementet e szobrok alatt „addig is”, hogy ne hassanak úgy, mint egy félbehagyott strandlépcső? S felírni rájuk a művész nevét is? Mind a kettő igazán megérdemli; az egyik így, a másik – úgy.”
Szobotka alkotására visszatérve leszögezi: „A Petőfi-szobornak talán az a baja, hogy – nippnek készült: lehet, hogy kis méretben egészen jól hatott, így nagyban az azonban elvész a térben – s ettől az ember önkéntelenül egy sor utóbb készült jó szoborra gondol: Jecza kovásznai Csorna Sándorára, Balogh román katonájára, Szervátiusz Tibor Petőfijére (a műterméből), Márkos András keresztúri Petőfijére, sőt, Puskás Sándor is próbálkozott Petőfi-szoborral. Azért mondom Puskásra, hogy sőt, mert neki szeredai vonatkozásai is vannak, többek között itt a határban szomorkodik egy többnyire elhagyatott műterem-üdülője; már csak azért is érdekes lett volna őt megbízni egy ilyen munkával…”
Szőcs István megjegyzései süket fülekre találtak. Ezt bizonyítja szinte tíz évvel később, 1984. április 20-án kelt jegyzete, amely ugyancsak az Előre hasábjain látott napvilágot. Címe Útszéli bogáncsok, érdemes teljes egészében idézni:
„A fantasztikusan átalakuló, kiépülő, urbanizálódó Csíkszereda fejlődése arányos. Sokoldalú. Erről majd máskor is. Most csak annyit, hogy a város nemcsak épületekkel, üzemekkel, intézményekkel gazdagodott, hanem szobrokkal is. Mégpedig híres szobrokkal…
Ott van a vár bejárata előtt Szobotka Petőfi-szobra…
Évekkel ezelőtt szóvá tettem a lapban, hogy a szép Bălcescu-szobor mesterének a nevét a talapzaton is hiába keresgéltem, és a csíki ismerőseim tudatában is. Akkor egy illetékes megüzente, hogy máskor ne a cukrászdákban érdeklődjem, hanem nála. Viszont a művész nevét nem üzente meg, azóta sem tudom. 
Lemegyek a jégpalota elé, nézegetni Tőrös Gábor szobrát, az országszerte méltán híres Jégkorongozókat. Az idő patinája kezdi finoman bevonni, de hiába járom körbe: a művész neve itt sem olvasható a talapzaton, legalábbis láthatóan nem.”
Nos, azóta eltelt szinte negyven esztendő. Időközben a Mikó-vár előtti épületet – amelynek bejárata két oldalán állt a két szobor – lebontották a Vár tér 2009–2010-ben végzett átalakításakor, a Szőcs István szerint strandlépcsőre emlékeztető talapzatokat is elbontották, s a két szobrot a tér egyik sarkába költöztették, műdombon emelt kis talapzatra helyezve őket. Minap körbejártam a szobrokat, de most sem láttam feltüntetve az alkotók nevét. Holott ez éppen olyan, mintha a könyvborítóról lefelejtenék a szerző nevét…
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!