Túlélés a Magyarós-tetőn

Levélbontás
Becsült olvasási idő: 3 perc
Túlélés a Magyarós-tetőn
Fotó: Fénya József

„Hol sírjaink domborulnak / Unokáink leborulnak / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.” Petőfi Sándor sorainak felidézésével szervezte meg Solti Imre túravezető már sokadszorra a Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület keretében az Úz-völgyi túlélő túrát 2023 fergeteg havának 14. és 15. napján, ezúttal az 1340 méter magas Magyarós-tetőn. Miután a szentmártoni sípálya melletti találkozóhelyről elindultunk az 1100 m magasan lévő Rugát-tetőn át, az Úz-patak mentén Úzvölgye település felé, már ki-kikandikált a Nap sugara a szemben lévő hegyek mögül. Egy óra alatt el is értünk a szentmártoni közbirtokosságnak a kaszárnyákkal szembeni udvarára, ahol Gergely József erdész barátunknak, túratársunknak köszönhetően, biztonságban hagyhattuk személyautóinkat. Itt körbeállva, túravezetőnk ismertette a kétnapos programot és célját ennek a túrának. Elmondta, tisztelettel tartozunk az ezen a helyen és környékén véres harcokat vívó, első és második világháborús katonáknak. Az ő tiszteletükre tesszük próbára magunkat évről évre, legalább egy kint, sátorban aludt téli éjszakára. Aztán elindultunk a Magyarós-hegy csúcsa felé. Miután a dormánfalvi útról letértünk a Magyarós-patak mentére, úgy tűnt, nemcsak a hideg éjszakát kell túlélnünk, hanem először valahogy túl kell jutnunk a – túlzás nélkül – combközépig érő, eléggé hosszú, s a rönkhúzó traktoroknak köszönhetően sáros útszakaszon,. Rövid táv után elértünk az 1917-ben, a munkácsi, 11-es gyalogezred által épített hadikápolnához, ahol elmondtunk egy imát, majd erdész barátunknak köszönhetően, kikerülhettük az óriás sarat. Elég hosszú mászkálás után, a Lápos patakán átkelve, nehéz zsákjainkkal nekiindultunk a nagyon meredek hegyoldalnak, a Magyarós-tető irányába, hogy megtegyük a 7 km hosszú távot és 700 m szintkülönbséget. Az egykori hadi utat követve, egy fiatal bükkerdőben haladtunk egykori lövészárkok, óvóhelyek, bunkerek, tüzérségi gránátok nyomai mellett. Amint araszolgattunk felfelé a meredek hegyoldalon, melegedett az idő és a levelek nélküli bükkfák ágairól, gyöngyszemként lehulló, napfénnyel átitatott, hóharmatos esőcseppek fogadtak és kísértek, míg ki nem értünk az erdőből a Magyarós-legelő sarkára. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, itt töltjük éjszakánkat. Kis pihenő és falatozás után, itt hagyva zsákjainkat nekiindultunk, hogy felmásszunk a csúcsra, az út nagy részét ragyogó napsütésben és bokáig érő hóban tettük meg, itt már fenyvesek között, örvendezve, mint a gyerekek. Felérve a pici kereszttel jelzett csúcsra, melynek régebben Névtelen kúp volt a neve és néhány éve a Litzman nevet kapta, elmondtunk egy imát tiszteletünk jeléül a hősöknek.
Ezután fényképet készítettünk, majd folytattuk utunkat a gerincen a táblával jelzett csúcsig. Innen visszaereszkedtünk a táborhelyig, ahol még napsütésben felhúzhattuk sátrainkat, megcsodálhattuk az összes környező hegyet. Miután már álltak a sátrak, jóízűen vacsoráztunk, s közben már ropogott a tábortűz, aminek azon kívül, hogy szép volt, nagy hasznát vettük, mert amint lement a nap rögtön eszünkbe jutott, hogy január van. A tűz körül beszélgetve, énekelgetve töltöttük az időt, megcsodálhattuk a csillagokat, amelyek a hegyekben még fényesebben ragyognak. Jelezték, hogy nem lesz meleg éjszakánk. A tűz melletti melegből jól felszedve bebújtunk sátrainkba, na persze nem a paplanos ággyal talál, de egymást melengetve, vagy csak jól felöltözve, egyszer csak azt vettük észre, hogy túléltük. 

Balázs-Bécsi Rozália,
Csíkszereda
 

Hirdetés

Kövessen a Facebookon!