Diószegi László: a teljes élet megjutalmazza az embert

A Kossuth-díjas Diószegi László a koreográfusa a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes készülő gyermekműsorának.

Sarány István
Becsült olvasási idő: 5 perc
Diószegi László: a teljes élet megjutalmazza az embert
Fotó: Diószegi László archívuma

A nemzetközi hírű alkotó nemcsak a népi kultúra színpadi megjelenítésével foglalkozik, az általa vezetett Teleki László Alapítvány bonyolítja le Kárpát-medence-szerte az épített örökség védelmét szolgáló programot. A készülő előadás próbáinak szünetében beszélgettünk.

– Nem ez az első alkalom, amikor az együttessel dolgozik. Milyen a közös munka?

– 2015-ben dolgoztunk először együtt, akkor egy ismeretterjesztő jellegű, a magyar néptánc történetét bemutató műsort készítettünk. Jó emlékek fűződnek ahhoz a műsorhoz, jól sikerült. Nagyon jó volt az együttműködés, részemről is, de úgy érzem, hogy a táncosok is szerették, ahogy együtt dolgozunk. Úgyhogy 2018-ban új műsort terveztünk, az sötét tónusú, drámai előadás volt, erdély.ma – Levelek Londonból címmel. Úgy érzem, s a visszajelzések is azt mutatták, hogy szintén nagyon jól sikerült. Az erdélyi hivatásos néptáncegyütteseknek a pandémiát követő első fesztiválján mutattuk be, ott is nagyon jó visszhangja volt. Egy gond volt azzal a műsorral: az, hogy a közönség inkább a szórakozást keresi a színházban, különösen a néptáncos színházban, és ez egy elég drámai hangvételű volt… Nem véletlenül, hiszen az erdélyi és egyáltalán a közép-európai fiatalok tragikus elvándorlását mutatta be. Ezért azt gondoltam, azt gondoltuk András Mihály együttesvezetővel közösen, hogy a következő műsor legyen olyan, amit a közönség örömmel, szívesen néz, és nem sírva, hanem nevetve jön ki a teremből. Ezért esett a választás egy mesejátékra. Tehát most mesejátékot készítünk, nem csak gyerekeknek. Nagyon fontos, hogy a gyereket hozó szülők is jól szórakozzanak, de meggyőződésem, hogy a gyerekeket nem szabad lenézni, a nekik készülő műsor még precízebb kell legyen, mint a felnőttek műsora, mert a felnőttek fegyelmezettek, és ha unják is a műsort, végigülik azt az ötven percet; de ha a gyerekeknek nem tudunk megfelelő színvonalat, izgalmat produkálni, akkor ők bizony elkezdenek zajongani, beszélni… Ők a legjobb kritikusok.

– A visszajelzés azonnali…

– Azonnali, valóban. Ezért nagyon fontos, hogy képesek legyünk az ő világukba beleképzelni magunkat, ugyanis rendkívül gazdag és kreatív világuk van, nem befolyásolta még a környezet.

– Tavaly rangos állami elismerést kapott, a Kossuth-díjat. Ezzel koreográfusi munkáját jutalmazták, vagy eddigi teljes munkásságát?

– Ezt jó lenne tudni! Az indoklásban sok mindent érintettek, ami azt hiszem, természetes, mert az én alkotói pályámban is nagyon-nagyon sok minden van jelen. Én úgy gondolom, ezt ismerték el Kossuth-díjjal, ami nagyon nagy megtiszteltetés, nagyon nagy öröm. Aztán folyik tovább az élet.

– De azért jólesik az elismerés, igazolja, hogy jó úton járt eddig. Maradjunk még a néptánc, népi kultúra témakörénél: nagyon korán bekapcsolódott a táncházmozgalomba, tagja volt a legendás Bartók Együttesnek...

–Igen, én is a táncházas generáció tagja vagyok. 1972-ben indult a táncház, az első táncházak egyikén már ott voltam, a nyitótáncházban még nem. A táncház története úgy kezdődött, hogy négy budapesti táncegyüttes tagjainak volt egy zárt körű táncháza a Liszt Ferenc téren. Én akkor még nem táncoltam, 1973-ban kezdtem táncházba járni, és úgy megszerettem, hogy ’74 őszén már a Bartók Táncegyüttesben táncoltam. S azóta folyamatosan… A táncházban ismerkedtem meg ezzel a kultúrával, nagyon korán, és kezdtem a Bartók Együttesben táncolni. Ez úgy nézett ki, hogy én ’73-ban már táncházba jártam, és kezdtem el táncolni, és aztán utána folyamatosan. Azóta is kétlaki – minimum kétlaki! – életet élek, ami azt jelenti, hogy amatőr néptáncosként ismerkedtem ezzel a kultúrával. Föl sem merült, hogy hivatásos táncegyüttesben táncoljak, mert a Bartók Együttes szinte hivatásos együttes volt, heti három próbával – volt olyan év, hogy száznál több előadásunk volt, és én mellette egyetemre jártam –, tehát én nem gondoltam sose azt, hogy elhagyjam. De aztán ahogy koreográfusként is kezdtem dolgozni, úgy alakult, hogy hivatásos együttesnél, a Honvéd Együttesnél voltam fél állású koreográfus. Aztán volt, amikor a civil munkahelyem – a Teleki László Alapítvány, annak voltam, vagyok az igazgatója – kapott nagyobb hangsúlyt, és a tánc egy picit háttérbe szorult, aztán fordítva. Tehát hullámzott. Amit én azért tartok jónak, mert számomra alkotóként a tánc akkor tud igazán kiteljesedni, ha a művelődéstörténeti hátterét és sok minden egyebet is értek, tudok. Sőt, a civil munkámban, ami most elsősorban a határon túli műemlékek felújításával kapcsolatos, nagyon sokat vagyok terepen. A falusi ember – legyen az egy középkori templom környezetében, vagy egy néptáncos bálon – ugyanaz: nem kell neki táncolnia ahhoz, hogy azt a tudást, azt az életérzést közvetítse felém, amiből aztán a színpadon tudok dolgozni.

– Tehát az Ön esetében az épített örökség és a népi kultúra szervesen összefügg…

– Nagyon sokban összefügg. Ugye, a falu mindig a magasabb osztályok kultúráját leste el, próbálta utánozni. Ez így van az építészetben, de így van a tárgyi és a szellemi folklórban is. A Kárpát-medencei néptánc az európai – olasz, francia – udvari táncoknak a leképeződése. A Kárpát-medencei építészet teljesen egyértelműen a romanika, gótika, barokk divatokat követte, azt vették át a nyugat-európai építészektől. Csodálatos összefüggések vannak, amikre az ember csak úgy rábukkan. Akár akkor, amikor műemlékes úton vagyok, akár akkor, amikor néptáncot gyűjtök. Egyszerű példa: a gyimesiek viselete, a lepelszoknyás katrincaviselet tiszta gótikus templomtorony, ha úgy tetszik. Tehát nagyon sok kapcsolódási pont van.

– Döbbenetes a hasonlat. Már a múlt század elején megfogalmazódott az igény, hogy ki kell menni terepre, gyűjteni, mert a népi kultúra már a huszonnegyedik órájában van, gyűjtsük be, ami van. A jelek szerint még mindig akad, hál’ istennek, begyűjtenivaló. De ugyanez a helyzet az építészet terén is. Itt gondolok elsősorban a szórványvidéken lévő épületeinkre, azokból is sikerült párat az utolsó pillanatban megmenteni...

– Így van. Ami a műemlékeket illeti, rengeteg lappangó érték van. Nemrégiben, az elmúlt hetekben bukkantunk egy ilyenre, Magyarvistán megtalálták Erdély, de valószínűleg Közép-Európa legrégebbi beépített tetőszerkezetét, dendrokronológiai vizsgálattal megállapították, hogy – ha jól emlékszem – az 1390-es évek fordulóján vágták ki azt a fát, ami most is oda be van építve. Máshol is találunk szenzációs újdonságokat, tehát nincs még befejezve a Kárpát-medence vagy Erdély műemléki kutatása. Ami a szellemi kultúrát és a néptáncot illeti, így van: amikor én elkezdtem tánccal foglalkozni, akkor már mindenki a huszonnegyedik óráról beszélt – ugye, ez most már azért lassan ötven éve volt –, ennek ellenére most is van még feltárnivaló. Kevesebb, persze. Most már nincs olyan, mint akkoriban volt, hogy tiszta fehér foltot fedeztünk fel, amiről nem is tudtunk, nem készült filmfelvétel róla. De ha szélesre nyitjuk a befogadókészségünket, apróságokat bőségesen tudunk még találni. Azt szoktam mondani a táncosoknak, hogy a tánc nem motívumokból áll. Nem azt kell megnézni, hogy miként tekeri a lábát az adatközlő, hanem hogy milyen életérzést tud sugározni. És ezért van az, hogy egy idős ember, aki már igazából csak amúgy jelzi a figurákat, érdekes adatközlő tud lenni számunkra. Annál is inkább, mert a Martin György által az 50-es években, még a virágkorában fölgyűjtött filmek bőségesen tartalmaznak figurákat. Tehát nekünk nem feltétlenül azt kell most, 2023-ban keresni itt, hogy egy új figurát jegyezzünk le, hanem összetettségében, művelődéstörténeti hátterével együtt kell keressük az értékeket.

– Gyakran felvetődik mai pragmatikusnak mondott világunkban, hogy miért, mi értelme van a pusztuló, eltűnőfélben lévő értékek begyűjtésének? Hogy például a marosszentimrei templomot miért kell megmenteni, mikor már száz éve nem használja senki?

– A válasz nagyon evidens: a magyar, az egyetemes kultúra kiemelkedő értékeiről van szó, amiket kötelességünk őrizni. Mint ahogy senkinek nem jut eszébe, hogy a honfoglalással ne foglalkozzon: benne van az iskoláskönyvben, hogy honnan jöttünk, hogy hogy kerültünk ide, mi volt ennek a története. Ennek a világnak a része a marosszentimrei templom, akárcsak a többi romos templom. Most például Pókafalván, Dél-Erdélyben védőtetőt kapott egy gyönyörű bencés apátsági templom, aminek a harminc kilométeres környezetében nincsen már magyar ember. De attól még a történetünknek a része, nem tagadhatjuk meg. Nem is szabad megtagadni, és büszkék kell legyünk arra, hogy ezek a magyar kultúra részei. Nagyon szomorú dolog, hogy a 21. században az elmúlt évszázad demográfiai, gazdasági és politikai mozgásainak következtében ma már nincsenek ott magyarok. Lehet, hogy majd holnap lesznek… Hát ezt se lehet tudni… Egyébként most a gazdátlan, de gyönyörűen felújított marosszentimrei templomban Gudor esperes úr jóvoltából időszakosan istentiszteletet tartanak, ahová a környék magyarsága jön be. Tehát él a templom. És ez nagyon fontos: az, hogy ne funkció nélkül álljon, hanem hacsak havonta egyszer, de tartsanak ott istentiszteletet. A híveknek is külön öröm az, amiről beszéltünk: a falaknak története, kisugárzása van. Azt megérezni nagyon fontos dolog.

– Tavasszal találkoztam egy, az Áland-szigeteken élő kollégámmal, Finnországban svéd nyelvű napilapot szerkeszt. Beszámolt arról, hogy polgári foglalkozását űzi délelőtt, délután lapot szerkeszt, este meg a gyerekek fociedzését vezeti, vagy a fúvószenekarban játszik. Ő mondta, hogy nekünk, kisebbségieknek muszáj ezt tennünk, mert másképp nem maradunk meg idegen környezetben. Nos, Önben ugyanezt a jó értelemben vett kisebbségi mentalitást látom, nagyon sok mindennel foglalkozik, behatóan és nagyon elkötelezetten.

– Hát… köszönöm szépen. Így van, ez a tartalmas élet sok esetben a kisebbségi sorsnak jobban a velejárója, és ezáltal gazdagodnak. Nem szabad feltartott kézzel megadni magunkat, hanem törekedni kell a teljes életre, és a teljes élet megjutalmazza az embert azzal, hogy jól érzi magát. Tehát ezt magamnak is, bárkinek is tudom javasolni. Bár van erdélyi gyökerem – édesanyám Szentegyházán született, a háború után telepedett ki a családja –, az én erdélyi kötődésem túlmutat a családi köteléken. Munkám, s minden, ami ideköt engem, az már saját életemnek a része.

 

Hirdetés

Kövessen a Facebookon!