…víz–gyémánt-paradoxon, más néven olyan értékparadoxon, ami a közgazdaságtan történetének egyik legfontosabb tudományos problémája is (paradoxon a. m. látszólagos lehetetlenség, ellentmondás, de a valóságban érvényesülő igazság). Lényege röviden a következő: az önmagában haszontalan, azaz az emberi létezés szempontjából nélkülözhető gyémánt sokkal értékesebb (vagyis, ha meg kell fizetni, sokkal többe kerül), mint az emberi élethez elengedhetetlen víz. Másképpen fogalmazva, tehát, a víznek jóval nagyobb a használati értéke, mint a gyémántnak, de áruként az ára elenyésző a gyémánté mellett. A gyémánt értékét a vásárlás, a birtoklás, a nyereségszerzés határozza meg, ez persze joga az egyénnek a modern ipari társadalmakban, amelyeknek úgynevezett biztonsága a magántulajdon, gazdasági profit és politikai hatalom hármas pillérén nyugszik. Köztudott, hogy a birtoklás vágya mindent elsöprő érzéssé is nőhet, olyan hatalmassá és hatalommá, amikor a szerzés tárgya már nem is élettelen dolog – gyémánt –, hanem az emberek fölötti korlátlan uralom. Ezzel szegül szembe, mióta világ a világ, a tudatos szegénység vállalása, ami újabb paradoxonhoz vezet, az ilyenfajta szenteket tisztelik, de lenézik, követendő példaként tanítják életelveiket, de ugyanakkor a „normális” társadalmon kívülinek tartják őket. Mindebben valamilyen egyensúlyt, harmóniát lehetetlen föllelni. Földhözragadt logika szerint: van, aki az olcsó vízzel nem életet ment, hanem magán-fürdőmedencét tölt meg vele, vagy mondhatni haszontalan, de szemet gyönyörködtető télikertet locsol; az ipari gyémánt pedig munkaeszköz másnak a számára, és életet adó vizet vásárolhat a segítségével… Mindenesetre elgondolkodtató az életcéllá (is) váló eszme, ami közkeletű gondolkodás szerint így hangzik: az vagy, amit birtokolsz. A mesék, mitológiák és mindenféle édenkertek világában arany, gyémánt és ezerfajta drágakő burjánzik, de a valóságos templomok oltárain, istenszobrain, királyi koronákon is ott ékeskednek, hogy fenségessé tegyék a szellemet, amit ezek képviselnek, és az emberek ékszereiként is többé-kevésbé meggyőzően sugallják viselőjük „értékes” voltát. Nem is tudom, mit szólhatnék a vallások évezredes, de a modern szekták mai képmutatásáról is, melyek szerint a szegény ember, ha elég jót cselekszik földi életében, halála után olyan Paradicsomba jut, ahol a színarany városokban a falakat, persze, drágakövek díszítik, ezek tetszés szerint lehetnek gyémánt, topáz, zafír, smaragd, rubin… a homok valójában igazgyöngy, s a folyókban, patakokban nem víz folyik, hanem ezüst-arany habok és ékkövek csobognak. Csereüzletek itt és túl és azon is túl. Kedves Olvasóm! Te mit csereberéltél? Vízért gyémántot, vagy gyémántért vizet?! Számomra a drágakövek legszebb valóság-meséje Oscar Wilde (1854–1900) A Boldog Herceg című története. Ebből idézek néhány sort: „Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán. […] A fecske átsuhant a folyó felett […] Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradtságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát. – Aranylemezkékkel vagyok borítva – mondta a Herceg –, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk. A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát. […] Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra. – Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! – mondta. – Ütött-kopott, de még mennyire! – harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről. – Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette – szólt a polgármester –, hiszen koldusabb már a koldusnál! – Koldusabb már a koldusnál! – ismételték a tanácsosok. – És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! – folytatta a polgármester. – Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk. És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát. – Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé – jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.” Kozma Mária