borús égbolt
Volt egyszer egy…
…kreativitás. Az embereket régtől foglalkoztatja, miért van az, hogy egyeseknek valamilyen tehetség jutott – gyönyörű festményeket, szobrokat készítenek, regényeket írnak, tudományos feltalálók, vagy mindig készek egy probléma megoldásában ötletelni és tevékenyen részt venni, egyszóval kreatívak. Egyrészt a társadalomnak érdeke kihasználni az átlagból kiemelkedő intelligenciát (egy év alatt két vagy három tanévet elvégző gyerekek, matematikai, zenei zsenik stb.), bár csak keveseknek jut eszébe, hogyan szólnak bele és teszik tönkre ezzel a természetes fejlődési ritmust. Elrettentő példa: miközben egy csapatnyi gyermek boldogan rúgja a labdát, vetekszik egymással ügyességben, az intelligens kisgyerek a pálya széléről bámulja őket elveszetten és szomorúan. Bebizonyosodott, hogy a tehetséges gyerekek elitiskolái kevés tudóst, de sok szomorú átlagfelnőttet neveltek, akik aztán igencsak fogyatékos érzelmi intelligenciával téblábolnak mindennapjaikban. Másfelől viszont nagy általánosságban a pedagógia valamilyen tanügyi receptre készíti a felnőtté válás ízetlen kotyvalékát, s mint bármilyen recept, ez hol használ, hol árt, hol semleges. Merthogy maga a kreativitás fő jellemzője szerint éppen hogy szembemegy mindenféle recepttel. Valljuk be, hogy a pedagógusoknak örök idők óta – finoman szólva is – nehézséget okoznak a pálya szélén álldogáló, okos gyerekek. Ők azok, akiket jó szóval, vagy eréllyel fegyelmezni „kell” részvételre, ösztökélni beolvadásra, egy szó mint száz, olyanokká tenni, mint az átlag. Dr. Fodor László A kreatív személyiség című tanulmányában (2007) így fogalmaz erről: „A növendékektől rendszerint azt várják el, hogy megtanulják az ismereteket, a fogalmakat, a pontos definíciókat, az algoritmusokat, az egyetlen lehetséges helyes válaszokat. Nagyon erős, régi hagyományokban gyökerező konok hajlandóságot találunk iskoláinkban arra, hogy elsődlegesen a konformista magatartású és konvencionális gondolkodású, az úgynevezett szófogadó, a rutinfeladatokat engedelmesen elvégző, norma- és tekintélytisztelő, az olvasottakat, illetve a megtanult leckéket egzakt módon felidéző tanulók részesüljenek előnyben vagy jutalomban (még a fontos vizsgákon is). A pedagógusok gyakorta nem veszik jó néven a hagyományostól eltérő, innovatív feleleteket, az eredeti megoldásokat vagy az intuíción alapuló válaszokat. Ez nyilván azzal a következménnyel jár, hogy egyrészt a kreativitás fontos összetevői nem nyernek fejlődést előidéző ösztönzést, másrészt pedig, hogy a mindenáron kisarjadzni kívánkozó kreatív vonások nem nyernek megerősítést, s nem rögzülnek a tanuló személyiségében.” Az oktatási rendszer tehát átlagossá, alkalmazkodóvá, adott modellekben gondolkodóvá változtatja a tanulók nagy hányadát. Többen is vizsgálták, hogy melyek azok a legfőbb személyiségvonások, amelyek az alkotó embert jellemzik. A kutatók szerint ezek a következők: változásra törekvés, merészség, impulzivitás (kevésbé képes kontrollálni magát), fegyelmezetlenségre való hajlam, nyitottság az új elképzelések iránt, nonkonformizmus, a tekintély megkérdőjelezése, gyors, rugalmas reagálás az új helyzetekre, problémamegoldási képesség. Egy problémát persze meg lehet oldani tanult szabályok követésének alapján is, de az alkotó megoldás lényege abban rejlik, hogy sokféle módozatot ismerjünk fel, hogy gondolkodásunk eközben többirányú és nem szokványos, újszerű választásra is nyitott legyen. A kreativitás pszichológiai fogalmát először J. P. Guilford (1897–1988) amerikai pszichológus határozta meg, miután bevezette a konvergens és a divergens gondolkodás fogalmát. Ő úgy vélte, hogy a kreativitás nem más, mint a divergens gondolkodás képességének (elkalandozó gondolkodásnak is nevezik) megnyilvánulása a különböző helyzetekben. Míg az átlagos intelligencia többnyire a konvergens, az egyetlen jó megoldást nyújtó gondolkodáson alapul, addig a kreativitás a különböző irányokba elágazó, a fogalmak között társító, összekötő és több megoldást nyújtó gondolkodásra épül. A mindennapi élethelyzetek a rutint, a megszokottat részesítik előnyben, az így elért (átlag)siker is könnyebben mérhető és díjazható, mert – nem eredeti ugyan, de – megfelel az éppen aznapi elvárásoknak.
Az emberi élet zajlása manapság sokszor értetlenségig gyorsul, hirtelen változásokkal szembesít, és szinte folyamatosan egyre bonyolultabb, mint az egyén számára jól ismert tegnapi megszokott. Mi történik, ha az addigi élethelyzetekben begyakorolt készségek váratlanul csődöt mondanak?! Ha a tanult szabályok és elvárások nem jelentenek jó megoldást? Nyilvánvalóan sem a szorongás, sem a belenyugvás nem segít, kreatív merészségre van szükség. Az érzelmi intelligencia, az okos jóság és megértő szeretet „szabálytalansága” szinte mindennapi támaszunk ebben: kiválasztja a kreatív megoldást, ez akár célszerű segítségkérés is lehet. Kedves Olvasóm! Hallj csudát! Te is ilyen vagy! Hol lehet ezt tanulni? Legjobb fogódzó persze gyermekkorban a szülői, tanítói életpélda, de lehetnek mintaképek a mesehősök is… mint a bujdosásra kényszerített legkisebb királyfi. Mert az istálló sarkában tengődő gebe lovacskát valójában nem a parázsevés, hanem a királyfi választása teszi táltos paripává.
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
