enyhe havazás
borús égbolt
Volt egyszer egy…
…pacsuli, aminek nagyrészt a rosszalló jelentését ismerjük: silány, átható, nemegyszer orrfacsaró, nem természetes szag-illat, amit használója azonban kellemesnek hisz, illetve annak is érzékel. Eléggé nyilvánvaló gondolat, hogy a mesterségesen előállított illatok állandó felhője körülöttünk tönkreteszi a természetes illatok, szagok érzékelését, illetőleg le is szoktat arról. Közben szegény pacsulinak is rossz hírét keltették, pedig mi az egy mai akármilyen rendezvény tömegillatához mérve?! Az eredeti pacsuli az elsősorban Távol-Keleten termesztett pacsulicserje levelének lepárolt olaja: tartós, élénk illata van, egyik védjegye volt az 1960–70-es évek hippi mozgalmának, talán ez is kompromittálta előkelőbb illatos körökben. Az illatszergyártás mindezek ellenére folyamatosan használja: izzadást gátló kozmetikai gurigák, illatpermetek, szappanok, kölnik összetevőjeként. Az ipar azonban, mint tudjuk, minden drága anyagnak keresi az olcsóbb változatát, ez esetben a pacsuliolajat a cédrusolajjal helyettesítik. Megközelítőleg azonos illat, jutányosabb előállítással. A hagyomány szerint a pacsuli, persze az eredeti, a nyugatiak számára valójában túl erős, érzéki illat, de oldja a gátlásokat, több más illathoz hasonlóan.
Általában a mósuszt – a pézsmaillatot – tartják a legkellemesebb illatafrodiziákumnak (szerelmi vágykeltőnek). Nevét a hím pézsmaszarvas szemcsés mirigyváladékáról kapta, amely úgynevezett csalogató illathormonokat tartalmaz, ennek a párkeresésben van szerepe. Egy hímszarvas évente mindössze 150 grammot „termel” belőle. A Közép- és Kelet-Ázsiában honos, őzhöz hasonlatos pézsma bakjának ez a mirigyváladéka az ókor fontos árucikke volt. A parfümiparban leggyakrabban a szibériai pézsmaszarvas, a mósusz váladékát használták. Ezt megszárították, majd forrázás után kivonatot készítettek belőle, amit alkoholban tovább oldottak. Az eredeti anyag ma már gyakorlatilag nem kerül forgalomba. A pézsmaszarvas 1979 óta védett állat, vadászata tilos. A 20. század elejétől állítják elő szintetikus változatát, amelyet elsősorban jázmin-, gyöngyvirág-, nárcisz-, orgonaillathoz párosítanak, így hasznosítva kiváló illatrögzítő tulajdonságát is. Az illat szintetikus változatát 1888-ban Albert Baur fedezte fel véletlenül, miközben a TNT robbanóanyaggal kísérletezett, kiszagolta, hogy az egyik összetevő erős pézsmaszagot áraszt, ezt később nitromósusznak nevezték el, a belőle készült parfüm pedig az ő nevét örökítette meg: Moschus Baur. Ez az az illat, amiből célzott értelemben (a siker érdekében!) a kevés több mint a sok. Különben pénzorientált világunkban „megéri az árát” – ez a legtartósabb illatanyag valamennyi parfümösszetevő között: természetes anyagú textilre tett egyetlen csepp is évtizedekig illatozik (állítólag!). Átható illat a cibet is, az Afrikában vadon élő cibetmacska mirigyváladéka, amit az ókori Egyiptomban ismertek és alkalmaztak érzéki csábításra. Hígítva használják ma is rafinált illatkompozíciókban. A kutatók meg nem fejtett érdekességként emlegetik, hogy az emberek világában a mósusz- és cibetillat uniszex lett: nőkre és férfiakra egyaránt hatásos.
Híres, szintén állati eredetű illatalapanyag az ámbra – az ámbráscet belében termelődő anyag, amit a cet által elfogyasztott puhatestű állatok szervezete bocsát ki, és felhalmozódik a cet belében. Szürke színű, szilárd halmazállapotú, viaszos jellegű. Amikor a bálna kiöklendezi az ámbrát, az reakcióba lép a sós tengervízzel, megszilárdul és lerakódik a partokon: szaga édeskés, kicsit a korhadó fa illatára emlékeztető. Olvasom, hogy esetenként ma is a bálnavadászat egyik fő célja lehet a drága ámbra megszerzése. Egy cetből 400-500 gramm ámbra nyerhető, ami friss állapotban kellemetlen szagú, majd a levegő és a tengervíz hatására keményedik meg, és válik illatossá. Herman Melville a Moby Dick című klasszikus regényében aprólékosan leírja, hogyan gyűjtik be az ámbrát az óceán partjain. Az ámbráscetek által a bélfal védelmére kiválasztott ámbra évszázadokig a parfümgyártás fontos alapanyaga volt, mivel nemcsak illatozott, hanem rögzítette is a mellékevert illatokat. Egyiptomban már időszámításunk előtt 1500 körül használták keverékekben. A 19. században egész Európában kedveltek lettek az ámbrát is tartalmazó kölnivizek. Napjainkban a drága, természetes ámbrát rendszerint olcsóbb szintetikus alapanyaggal helyettesítik, de továbbra is sokféle illategyvelegben használják. Kanadai vegyészek kutatása és kísérletei szerint van egy természetes anyag, a balzsamfenyő gyantája, amivel luxusparfümök gyártásában helyettesíthetik az ámbrát. „Ha megkérdezik az embereket, mivel illatosítanák magukat szívesebben, bálnahányadékkal, vagy fenyőgyantával, nyilván nem az első megoldást választják” – tréfálkozott az egyik kutató.
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
