erős felhőzet
enyhe havazás
Volt egyszer egy…
…vakáció és benne, mondjuk: egy rajzfilm, a Bambi. Kisgyermekes, gondos szülőknek (ha egyáltalán olvasnak újságot) máris gúnyos ajakbiggyesztést látok az arcán: az ő gyerekük nem néz rajzfilmet, tiltott a találkozásuk minden agresszióval, halállal, gyásszal, szomorúsággal, nem is olvasnak nekik megrázó történeteket, mindezt azért, hogy boldog és felhőtlen gyerekkoruk lehessen. Úgy sejtem, megengedett a két buldózer harca és egy igazságtevő robot meséje, vagy a viccesre átírt Piroska és a farkas.
A Bambi című meseregény 1923-ban jelent meg, szerzője Felix Salten osztrák író, aki Budapesten született 1869-ben, Zürichben halt meg 1945-ben. A regény magyarul 1929-ben látott napvilágot a tragikus sorsú Fenyő László fordításában. Régóta a kisiskolások házi olvasmánya – ez teljesen indokolt, hiszen Bambi sorsában minden benne van, amit az életről tudni érdemes. Az olvasói befogadás és visszajelzés azonban kezdetben nem ezt sugallta: szemére vetették az írónak, hogy gyermekszomorító, könnyfacsaróan szentimentális, ráadásul az osztrák vadászegylet tagjai is tiltakoztak a vadászok negatív ábrázolása ellen... A könyvet 1928-ban fordították angolra, és Thomas Mann ajánlotta Walt Disney figyelmébe. Disney a regényt mintegy öt évig alakítgatta saját ízlése szerinti rajzfilmmé, amit 1942-ben mutattak be. Sajnos az írójának most sem hozott igazi hírnevet, 1933-ban ugyanis eladta a szerzői jogokat, így a rajzfilm óriási sikeréből sem szellemi, sem anyagi haszna nem származott. Salten írói pályáján a dicsőséget (de nem a legpozitívabb feltűnést) életében nem a Bambi jelentette, hanem a név nélkül megjelentetett emlékirat: egy bécsi utcalány erotikus – természetesen fiktív – önéletrajza.
A modern szövegértelmezők arra hívják fel a figyelmet, hogy a könyv világa sokkal sötétebb, mint a Walt Disney-filmmé. Úgy vélem, ezzel csak szélesebb teret nyitnak a rajzfilm felé – ha a „gondos” szülőknek választaniuk kell a kettő között. Én viszont azt hiszem, a gyerekek és a felnőttek számára is a mindenkori filmlátvány, harsány háttérzene, sűrített, feszes történet sokkal hátborzongatóbb lehet, mint az olvasott szöveg. A látvány megkaparintja, bekebelezi a lelket: nem hagy lélegzetvételnyi időt sem a gondolkodásra, sem arra, hogy a néző különbséget tegyen saját világa és a film között (minél jobban beleéli magát, annál sikerültebb az alkotás!), és magára hagyatva gyakran társául szegődik a félelem, senki nem vigasztalja, hogy amit lát, azzal nem muszáj mindig azonosulni is, elég megérteni. Bambi népe, az őzek kiszolgáltatottak a vadászok kénye-kedvének, folyamatos üldöztetésnek, életveszélynek, árvaságnak, gyásznak vannak kitéve. Mentsük meg ezektől az érzésektől a gyermeki lelket!?
Könyvesboltjainkban egyre-másra találkozhatunk a világirodalom klasszikus meséinek átírt változataival, amikből amatőr, ostoba szerzők kiirtották a borzalmakat. (Olyan ez, mintha Anna Karenina vagy Bovaryné nem választaná az öngyilkosságot, Exupery nem azért találkozna a kis herceggel, mert repülőgép-szerencsétlenség érte…) Szó sem lehet az olyan szomorúságokról, mint a Három árva sír magában-féle történet (amúgy közismert népballada és Gyulai Pál verse), vagy Andersen A kis gyufaárus című meséje, ami szintén az árvaság, a gyász históriája. Való igaz, sokan emlékeznek felnőttként ezekre a mesékre úgy, hogy szorongást okoztak, sőt félelmet, akár rémálmot is gyermekkorukban. Ám ezért nem a mesék hibásak, hanem azok a felnőttek, akik gyerekeiket egyedül hagyták a magyarázat nélküli történettel, s talán egy sietős jó éjt-puszival „becsukták a könyvet”. Az elmulasztott magyarázat pedig olyan egyszerű, szavak sem kellenek hozzá: átölelni a gyereket, jelezni, hogy ő nincs egyedül, biztonságban van, ám a világban sok minden megeshet. Daniel Goleman pszichológus (1995-ben megjelent Érzelmi intelligencia című tanulmányával új tudományágat teremtett), Társas intelligencia című könyvében (2006) a következőket írja: „Az egyes gyerekektől és életkortól függően még az enyhe félelem is túlzott lehet. A régi Walt Disney-klasszikus a Bambi, amelyben egy őzgida mamája hal meg, akkoriban sok gyereknek okozott traumát… A társas agy jól tud tanulni a példák utánzása révén – így például egy szülőtől, aki higgadtan figyeli azt, ami egyébként rémületesnek tűnik. Amikor az unokám a filmnek egy különösen ijesztő pillanatához ér, s a mamájától ilyen megnyugtató szavakat hall, hogy minden jóra fordul, vagy szavak nélkül jut el hozzá ez az üzenet, miközben az apja ölében ül és érzi, hogy vele van, biztonságban tudja kezelni az érzéseit, s ezt a készségét majd viszontagságosabb időkben is bevetheti. Az ehhez hasonló, gyermekkorban elsajátított leckék az egész életre kihatással lesznek, nem csupán a társas világban elfoglalt hely, hanem azon képesség tekintetében is, amellyel eligazodunk a felnőttkori szeretet örvényeiben. A szeretet pedig ugyancsak tartós biológiai nyomot hagy az agyon.”
Az életet nemcsak tanulni, hanem tanítani is lehet és kell, de nem lehet kirekeszteni, házon kívül hagyni, vagy meghamisítani semmiféle szülői jóindulattal vagy önkénnyel. Salten is a nagy tanítók közé tartozik, s bár a hazátlanság, nemzeti árvaság gyötrelmes bugyraiban élte le az életét, volt ereje erről így fogalmazni a gyerekeknek: a pillangók vándorló virágok.
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
